János evangéliuma kulcsverseinek számítanak a 20, 30-31-ben leírtak: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az Ő nevében”. Már majdnem kísértésbe esünk, hogy felkiáltsunk: Lám, itt van megírva: Jézus Krisztus azért tett csodákat, hogy hallgatóiban és nézőiben hitet ébresszen!

Ha csak felületesen olvassuk ezeket a verseket – és általában János evangéliumát -, valóban így láthatjuk a dolgot. Pedig itt ez áll: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek…” Ahogy majd látni fogjuk, az Úr Jézus csodatételei néhány eset kivételével nem ébresztettek üdvözítő hitet, hanem sokkal inkább a zsidók hitetlenségét bizonyították. Ezzel szemben viszont megszámlálhatatlanul sokan vannak, akik János evangéliumának olvasása által üdvözítő hitre jutottak az Isten Fiában. A számos csoda közül, amelyeket az Úr Jézus tett, a Szent Szellem csupán néhányat íratott le (20,30; vö. még 21,25), mégpedig azokat, amelyek kiváltképpen kinyilatkoztatták az Isten Fiának dicsőségét, hogy ezáltal az olvasóban élő hitet támasszanak. Ezeknek a kulcsverseknek ez a tulajdonképpeni céljuk. János evangéliumának alábbi igehelyei mintha azt mutatnák, hogy az emberek csodák által lettek hívőkké és az üdvösség birtokosaivá.

János 2,23: „Amikor Jeruzsálemben volt a húsvét ünnepén, sokan hittek az Ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett.” Ez a vers valóban világosnak látszik. De a 24. versből megtudjuk, hogy milyen is volt valójában ez a hit: „Jézus azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte mindnyájukat.” Belelátott a szívükbe és tudta, hogy ez csak halott hit, olyan, amilyen a démonoknak is van (Jakab 2, 19). Az ilyen hit által nem létesülhet élő kapcsolat a zsidók és az Úr Jézus közt.

János 6,2: „Nagy sokaság követte Őt, mert látták azokat a jeleket, amelyeket a betegeken tett.” Miért követték Őt? Talán tanítványai akartak lenni? Jézus Krisztus megtette előttük a kenyerek megsokasításának jelét. Erre azt olvassuk a János 6,14-ben: „Az emberek látva a jelt, amelyet tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba.” Tehát azért követték, mert prófétát láttak benne! Legalábbis azt hihetnők. Jézus azt mondja:”…azért kerestek engem…, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok” (26.v.). Ugyanezért akarták királlyá is tenni. Jobbat semmiképpen sem kívánhattak maguknak. Az ilyen vezetőt ma még az ateista népek is szívesen elfogadnák. Egy ilyen képességekkel bíró embert! Aki meg tudja gyógyítani a betegeket és bőségesen tud gondoskodni táplálékról! Ezzel megszabadulnánk minden problémánktól! Hogy a zsidók tényleg csak az anyagi előnyökre gondoltak, azt az is bizonyítja, ahogyan Jézus Krisztus ezt követő prédikációjára reagáltak. Ebben az Úr Jézus kifejti, hogy mit akart kiábrázolni az ötezrek megvendégelésével, mégpedig: „én vagyok az élet kenyere”. Itt valóságos prófétai szolgálatát végzi. Hirdeti az Igét. Ekkor azok, akik korábban mint nagy prófétát ünnepelték, eltávoznak mellőle (Jn 6,60-66). Ehhez hasonlóan az emberek ma is csak csodatévő erőkkel felruházott prófétákat akarnak. Aki azonban megalkuvás nélkül hirdeti Isten üzenetét, azt nem akarják hallgatni.

János 7,31: „A sokaságból sokan hittek benne és azt mondták: A Krisztus, amikor eljön, tesz-e majd több jelt, mint amennyit ez tett?” Tehát ismét csak arról olvasunk, hogy az emberek a jelek miatt hittek az Úr Jézusban. Itt is fel kell azonban tennünk a kérdést: Miféle hit volt ez? A 8,31-59-ben olvassuk a választ: „Így szólt Jézus akkor azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én Igémet, valóban tanítványaim vagytok” (31.v.). Valóban, tehát nemcsak külsőségekben. Az Úr ezt követő beszédéből kiderül, hányan akartak megmaradni az Ő Igéjében. Jézus Krisztus elmondja a zsidóknak, hogy kik ők valójában: Az ördögtől valók (44.v.); és „ti azért nem halljátok (az Isten beszédeit), mert nem az Istentől valók vagytok” (47.v.). Erre azután ugyanazok, akik nemrég még a jelek és csodák hatására Őt Messiásnak nevezték, ezt mondják: „Vajon nem jól mondjuk, hogy samáriai vagy te és mielőtt Ábrahám lett volna én vagyok” (58.v.), tehát öröktől fogva való. „Erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék” (59.v.). Ilyen volt ezeknek az embereknek a Messiás-hite.

János 12,37: „Noha ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne.” Miért? Mert kemény volt a szívük, azt pedig nem lágyítják meg a jelek sem. Aki nem akar hinni, azt a jelek sem győzik meg, sőt általuk még inkább nyilvánvaló lesz a szív hitetlensége. A jelek ítéletül szolgálnak. Ezt tudta Ézsaiás: „mert látta az Ő dicsőségét, és Őróla szólt” (41.v.vö. Ézs 6.). Aki látta az Úr dicsőségét, az ismeri az emberi szívet. Ezért panaszkodik Ézsaiás: „Ki hitte volna el, amit hallottunk?” (Ézs 53,1). Látta a hitetlenséget. Jézus Krisztus eljövetele csak megerősíti azt, amit mondott.

Fejezetünk elején feltettük a kérdést, hogy vajon a jelek és csodák nem erősítik-e meg a megváltottakat hitükben, és nem győzik-e meg a kételkedőket és hitetleneket. A megváltott Izráelben a Jézusban nem hívő zsidók példája világosan mutatja, hogy ezt a célt a jelek és csodák a legkevésbé sem szolgálják. Ez világossá teszi azt is, hogy a jelek nem bizonyíthatják Isten létét. Hát nem jelentette ki magát Isten világosan a teremtésben (Zsolt 19,1-3; Róm 1,19-20), a lelkiismeretben, Igéjében és az Ő Fiában? A jelek kívánása e tények sima tagadását és kihívását jelentené.