|
Amit szívesen elhallgatunk Egyesek lelkiállapota ijesztő. Sok gyülekezetről lehetne elszomorító dolgokat mondani, és a helyzet egyre csak romlik.
Olyan erkölcsi törvényekbe ütköző esetekről kaptunk hírt, amelyekben
vezető hívő emberek és főfoglalkozásként az Úr szolgálatában álló
férfiak voltak a vétkesek. Az ilyenfajta híreket természetesen nem
egyházi újságokban olvassuk, ott minden csupa békesség és öröm. A
félelmetes igazság azonban az, hogy nemrégiben néhány köztiszteletben
álló lelki vezető esett nagy bűnbe, amelyeknek egyházi körökben szemmel
láthatólag az volt az egyetlen következménye, hogy megpróbálják
elsimítani az egészet, nehogy kiderüljön valami, ami árthatna jó
hírüknek.
„Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna…” (1Kor 5,2)
Növekvő elvilágiasodás
Ez azonban még nem minden: sokan szívükben anyagiasakká váltak. Odáig
jutottak, hogy büszkébbek az összejöveteleiken jelenlevő sikeres
üzletemberekre, mint Isten hűséges tanítványaira. Több figyelmet
fordítanak az üzleti világ, mint Krisztus igényeire. Munkájuk fontosabb
a gyülekezetnél. Rájuk illik ez a felismerés: „Az arany utáni
érzéketlen és könyörtelen vágy a magából kivetkőzött ember végső
romlottságának a jele.” Népünk már csak a címek és a pozíciók után
vágyik. Mindent odadobnak egy tekintélyes állásért, egy színvonalas
lakásért vagy luxusautóért. A gyerekeikről szőtt fennhéjázó terveik is
saját hírnevük utáni vágyból fakadnak. Az igazság azonban az,
hogy a világban elért sikerekre és a kényelmes életre való törekvés oda
vezet, hogy sokan már ebben az életben érzik a tüzet, a másikban pedig
a pokol kínjait kell majd elszenvedniük. Nemritkán jellemző a
kettős élet. Kifelé a vallásosság és a becsületesség látszatát keltik.
Hivatásukban azonban nem riadnak vissza a megvesztegetéstől, a kétes
üzletektől, a becstelenségtől, és a kompromisszumok megszámlálhatatlan
formájától sem. Magánéletükben pedig érezhetővé válik a ridegség, a
keserűség, a veszekedés, a pletyka, a rágalmazás és a tisztátalanság.
Hazugságban élnek. A gyermekek egyre nagyobb számban válnak a
kábítószerek és az alkohol áldozatává, a szabad szerelmet hirdetik, és
szexuális bűnökben élnek. Nem is szólva a többiekről, akik lázadók és
szakadárok lettek. Ma már látható a szülők hamis elnézésének és
türelmének a gyümölcse. De vajon kétségbe esnek és az Úrhoz fordulnak?
A világ szellemisége teljesen hatalmába keríthet bennünket, ha
szeretetünket és erőnket csak mulandó dolgokra pazaroljuk. Vannak, akik
önként és szívesen engedik, hogy rájuk kényszerítsék a körülöttük élő
világ sémáját és életstílusát. Van bennünk bűnbánat? Az
imádság nélküli élet bűne mindenütt meglátszik. Nagy jólétünkben és
önelégültségünkben már meg sem látjuk azt a nagy belső nyomorúságot,
amelynek imára kellene késztetnie bennünket. Sok imaközösségünk elaludt.
Ráadásul önteltek lettünk, és nem vagyunk hajlandók belátni bűneinket.
Ahelyett, hogy belátnánk, mennyire szegényes a keresztyén életünk, a
bűn eltitkolására, elkendőzésére törekszünk, csak senki se lássa,
ráadásul azt reméljük, hogy az idő majd mindent meggyógyít. Meg
lehet így szabadulni a bűntől? Nem sokkal inkább hamis felfogásunk
gyümölcsét aratjuk, ahelyett hogy mindent bevallanánk? Mit
szóljunk a széthullott családokhoz, a válásokhoz, a különéléshez? Mi
lesz azokkal a szülőkkel és gyermekekkel, akik összetört szívvel
szenvednek? Mikor értjük már meg, hogy Isten szól hozzánk a betegségben
és a nehézségekben? Természetesen igaz, hogy betegség, szenvedés és
baleset bizonyos mértékben mindig előfordulhat, de ha ezek szokatlanul
gyakran és rendkívüli körülmények között történnek, ne zárkózzunk el az
elől, hogy az Úr próbál szívünkbe és lelkiismeretünkbe hatolni.
Az Isten iránti hűtlenség más következményeit is megfigyelhetjük. Sok
gyermek gyűlöli a szüleit, és azt szeretnék, ha több millió kilométerre
laknának egymástól. Az ég mintha hét lakattal lenne elzárva előlünk –
szabályos imádságaink sohasem tudják áttörni. Mivel nem vagyunk
hajlandók az Úrnak adni a tizedet, oda kell adnunk azt az orvosoknak és
az autószerelőknek. Gondoljunk csak azokra a hívőkre (számuk egyre nő),
akik egész vagyont adnak ki pszichiátriai kezelésekre. Erőtlen bibliaórák
Éhezünk Isten Igéje után, szolgálatunkban pedig nincs erő. Legtöbbször
az egész csak olyan dolgok felmelegítése, amelyeket már úgyis mindenki
ismer. Az összejöveteleken már csak nagy néha ébredünk annak tudatára,
hogy most a Szent Szellem szól hozzánk. Lelki életünkben fogyókúrázunk.
De ezért ne csak az igehirdetőt hibáztassuk! Isten ítélete ez rajtunk a
saját bűneink miatt. Az imaórákon legtöbbször hiányzik az
elevenség. A sok kínos szünet a szellemet kiölő és tompító televízió
világával való túlzott elfoglaltság eredménye. Az evangélizációkat az
eredménytelenség jellemzi – a halak nélküli fürdőkádban folyó
horgászathoz hasonlítanak. Gyülekezeteinkben évek telhetnek el
egyetlen megtérés nélkül. Hogyha még így sem látjuk be, hogy Isten
ítélete ez rajtunk, akkor mit tegyen még az Úr, hogy végre
felébredjünk? Olyanok vagyunk, mint Ézsaiás 1. fejezetében a nép – bár
tetőtől talpig összetörtek, még mindig túl buták és érzéketlenek
vagyunk ahhoz, hogy megértsük: Isten szól hozzánk. „Jaj, vétkes nemzet, bűnnel terhelt nép! Gonosz utódok, romlott fiak! Elhagyták az Urat, megvetették
Izráel Szentjét, elfordultak tőle! Minél több verést kaptok, annál
jobban ellenkeztek! Egészen beteg már a fej, egészen gyenge már a szív.
Tetőtől talpig nincs rajta ép hely, csupa zúzódás, kék folt és gennyes
seb. Nem nyomták ki, nem kötözték be, olajjal sem gyógyították.
Országotok pusztaság, városaitokat fölperzselték, földeteket szemetek
láttára idegenek tarolták le, pusztaság, mint ahol idegenek dúltak” (Ézs 1,4-7).
Mit tegyünk? Prófétai
lelkületű, hűséges hívő emberekre van szükségünk, akik bűnbánatra
vezetnek. Az idő szava az, hogy térjünk meg, hajoljunk meg a kereszt
alatt, és valljuk meg, bár oly nehezünkre esik: „Vétkeztünk!”
Személyesen kell megtérnünk, megvallanunk és elhagynunk minden
bűnünket. Félre kell tennünk minden személyes ellenségeskedést, vagyis
bocsánatot kell kérnünk azoktól, akik ellen valamit elkövettünk. A
közösségben is el kell ismernünk a bűneinket. Bibliaóráinkon nagyon
ritkán említjük a bűnt, pedig bűnbánatra kell jutnunk. Égetően
szükségünk van rá. Legfőbb ideje, hogy olyan lelki-szellemi
vezetőink legyenek, akik segítenek bűnbánatra térni, hogy Isten
irtózatos haragja el ne pusztítson! Éreznünk kell a bűnt, és úgy kell
viselkednünk, mint Dániel, aki a mások bűneit magáévá tette (Dán 9,5).
Bízzunk Isten ígéretében, amelyet a 2Krónikák könyve 7,14-ben
olvashatunk: „...de ha megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utjaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat.” Ideje az Urat keresnünk, aki Hóseás szavával szól hozzánk: „Térj
meg, Izráel, Istenedhez, az Úrhoz, mert bűnöd miatt buktál el! Ezeket a
szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Úrhoz, ezt mondjátok
neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét
áldozzuk neked!” (Hós 14,2-3) Gőgös
nép lettünk, amely híres igehirdetőinek az örökségével dicsekszik, és
azt hiszi, hogy nagyon kiismeri magát a gyülekezeti rend kérdéseiben és
a lelki-szellemi élet terén. Más hívőket kritizáltunk, de az Úr
megítélte nagy mellényű önteltségünket. Csak egy dologban
reménykedhetünk! „A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek” (Ézs 30,15).
A megújuláshoz és ébredéshez vezető út az lenne, ha felismernénk
állapotunk keserűen igaz voltát, átéreznénk Istennek az elveszett világ
és az erőtlen gyülekezet fölött érzett szomorúságát, és az általa
készített megoldás egyetlen útját Jézus Krisztusban.
William MacDonald Részlet a Vetés és Aratás 2006/3 számából
|
|