„NINCSEN SAJÁT IGAZSÁGOM...

hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől” (Fil 3,9).

Ha az önigazság kérdését vizsgáljuk, ismernünk kell hozzá az emberi természetet. Az ádámi, tehát a meg nem váltott ember alaptermészete az önigazság. Ez azt jelenti, hogy mindent azon keresztül értékel, hogy az mennyire érinti őt előnyösen vagy hátrányosan. Az igazság ő maga, és minden vélemény aszerint jó vagy rossz, hogy az mennyire tér el az övétől. Az emberek nem az abszolút igazságot keresik, hanem a saját igazukat.

A teljes társadalom konfliktusokkal van tele az önző érdekek érvényre juttatása miatt. Vajon másképp van ez a hívők között? Aligha, hiszen ehhez kevés az elmondott „bűnösök imája”, a heti egy alkalmon történő részvétel, de még a rosszkedvűen elvégzett szolgálatok, a több évtizedes hívő múlt is. Amennyiben nekünk folyamatosan negatív véleményünk van másokról, amíg bírálgatjuk, nem pedig végezzük Isten munkáját, addig viszonyulásunk a másikhoz attól függ, hogy mit mond rólunk, milyen sokra tart minket. Ebben az esetben biztosak lehetünk abban, hogy még az önigazságunk, énünk fogságában vagyunk. Minél tovább tart ez az állapot, annál inkább keserű, rosszindulatú emberekké válunk, amit nem saját állapotunkkal magyarázunk, hanem a környezetünket tesszük felelőssé. A probléma viszont nem kívül, hanem belül van. Túl jónak, túl igaznak tartjuk magunkat, még ha ezt „kegyes” gyakorlatunk miatt nem is fejezzük ki. Ha rosszat mondanak rólunk, mi rögtön visszavágunk; ha bírálnak minket, az nem lehet igaz; ha valaki szóvá tesz valamit, azt gondolkozás nélkül visszautasítjuk.

Amikor valamilyen szolgálatot végzek, elvárom, hogy azt elismerjék. Ha esetleg másokat helyeznek előtérbe – és nem is fogalmazom így meg –, irigykedve figyelek, és az első adandó alkalommal megjegyzést teszek rá, kifejezvén a magam alkalmasabb voltát. Érdekes, hogy az első, tökéletesnek tartott gyülekezetben a Szentlélek-kitöltetést követően is felmerültek ezek a problémák. A meghasonlás abból támadt, hogy egyeseket mellőztek a szolgálatban (ApCsel 6,1). Úgy tűnik, az előtérbe kerülés vágyát még a bemerítés sem tünteti el, sőt, néha még fokozhatja is, ha nem párosul alázattal, ha azt gondoljuk, hogy a nekünk adott ajándék a legértékesebb, más ettől csak kisebbet kaphatott. Rengeteg konfliktus volt, és úgy gondolom, hogy van ma is. Elnézést a hasonlatért, de sok olyan ember ül a kocsmákban, akik a részegségtől alig tudnak beszélni, de mindenki mást bírálgatnak magukon kívül. Ők jobban tudnák, hogyan kellene az országot vezetni, mi lenne a helyes társadalmi igazság főleg saját munkahelyi környezetükben (ha van ilyen), kiket kellene értékelni (természetesen csak maguk után), és nekik mennyivel több megbecsülés, fizetés, jutalom, vagy szociális segély járna. Ott ez még érthető, de a gyülekezetben aligha.

Nem fogadhatóak el a rossz kapcsolatok, sértődések, klikkek, érdekcsoportok, mert ez alapakadálya a gyülekezet épülésének. Sőt, ha komolyan vennénk a Bibliát, igencsak megdöbbennénk, hogy ott milyen következmények szerepelnek az ítélkezéssel, meg nem bocsátással kapcsolatban. Az ítélet irgalmatlan azokhoz, akik nem cselekedtek irgalmasságot – írja Jakab apostol (2,13). Az önigazság fogsága, amely megengedi a haragot, ítélkezést, a meg nem bocsátást, tulajdonképpen egy gyilkos csapda, amely végül minket fojt meg, ha nem térünk meg belőle. Csak Isten tud ebből a fogságból kiszabadítani! A világossága elé kell állni, hogy meglássuk, kik vagyunk mi igazából, mennyi a sötétség bennünk. Ha ez összetör minket, akkor leszünk képesek kijutni innen.

A kereszten lévő lator megmenekülésének kulcsa az volt, amikor rádöbbent, hogy tettei méltó következményét viseli a kereszten. Ezért tudott úgy Jézus felé fordulni, hogy arra felelet is érkezzen. Az önteltséget, büszkeséget, fel kell, hogy váltsa az alázat. Amíg az önigazságom foglya vagyok, addig nincs bennem az isteni igazság, addig akadálya, nem pedig segítője vagyok Isten munkájának. Pál azt mondta magáról, hogy neki nincs igazsága önmagában. Isten hatalmasan tudott működni rajta keresztül. Mária, mikor az angyal megjelent, végül meghajolt előtte, és azt mondta: legyen nékem a Te beszéded szerint. Ez által a Megváltó születhetett meg. Ma sincs másképp. Ha azt akarjuk, hogy valami is történhessen rajtunk keresztül ami maradandóan a Szentlélek munkája, akkor hagynunk kell, hogy Isten elvegye ami az enyém, és adhassa azt, ami az Övé. Ez a kereszthordozásnak az a módja, amit Jézus úgy fogalmaz meg, hogy aki engem akar követni, az tagadja meg magát. Erről azt mondja a Biblia, hogy naponként meg kell tenni. Erre azért van szükség újra és újra, mert természetszerűen nem következik abból, aki vagyok. Először a saját igazságom jelentkezik, de nekünk tudatosan Isten igazságát kell választani helyette. Ehhez folyamatosan a Szentlélek uralma, vezetése alatt kell tartani életünket. Ez a nehezebb út, de ennek vannak olyan gyümölcsei, amit hiszem, mindannyian várunk, ha Isten követésére szántuk életünket.