Lehet, hogy vannak, akik úgy gondolják, ha csak egyszer kézzelfogható bizonyítékot nyernének az Úr jelenlétéről, soha többé nem kételkednének az Ő jelenlétében, és ettől kezdve rendíthetetlenül bíznának benne. Vajon így van-e ez? Sokan úgy gondolják, hogy igen. De mit tanít a Szentírás? Amit ilyen szépen elképzelünk, az sokszor elképesztően félrevezető. Vegyük csak Izráel példáját és tanuljunk belőle (1Kor 10,6.11; vö. Róm 15,4). Nagyon jól tesszük, ha mindig aszerint tájékozódunk, amit hűséges Urunk Igéjében közöl velünk, mert általában nem vagyunk okosabbak annál, mint gondoljuk, hanem éppen ellenkezőleg. Izráel fiai minden más népnél inkább megtapasztalták Isten látható munkáját maguk között.
Gondoljunk csak azokra a jelekre, amelyek Egyiptomban Mózes Által történtek, a Vörös-tengeren való csodálatos átkelésre, azokra a megrettentő jelenségekre, amelyek közt Isten a Sinai hegyen megjelent, és a naponta az égből hulló mannára. Képzeljük magunk elé a következő jelenetet: „A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban (olyan valóságosan érezte Isten jelenlétét). Mózes pedig kivezette a népet a táborból Isten elé, és ők megálltak a hegy lábánál. A Sinai hegy egészen füstbe borult, mert leszállt rá tűzben az ÚR. Füstje úgy szállt fel, mint a kemence füstje, és az egész hegy nagyon rengett. A kürt zengése egyre erősebben hangzott…” (2Móz 19,16-19). Ezt a megrendítő eseményt soha nem felejtették el Izráel fiai. Az Urat azonban elfelejtették: „Megfeledkeztek szabadító Istenükről, aki hatalmas dolgokat vitt véghez Egyiptomban” (Zsolt106,21), még pedig nem csupán az azután következő nemzedékek; mert közvetlenül e lenyűgöző élmény után azt olvassuk a 2Mózes 32. fejezetében: „Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik” (8.v.). Nyilvánvaló, hogy amit az ember a szemével lát, az nem érinti meg a szívét. Izráel látta az Úr dicsőségét (2Móz 16, 10), és mégis: „Fölcserélték dicsőséges Istenüket növényevő bika képmásával” (Zsolt 106,20).
Ha szívünk mélyén nem történik döntő esemény, akkor nem történt semmi. Csakhogy a szívünk mélyéig nem öt érzékünkön át vezet az út, hanem csak is hit által. Ezt tudjuk a Róma 10,10-ből: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk”. Hitet pedig nem a látható és érzékelhető dolgok ébresztenek, hanem csak Isten Igéje: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által” (Róm 10,17).
Istennek meg kellett értetnie velünk, emberekkel is, hogy valóban olyan mélyre zuhantunk, hogy csak egy marad hátra: Hinni Istennek és az Ő Igéjének. „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött” (János 6,29). Ezért az Úr Jézus nem azt mondta: „Ha meglátjátok az Isten dicsőségét, hinni fogtok”, hanem azt: „ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét” (János 11,40).
Öt érzékünk és elsötétült értelmünk nem visz bennünket közel Istenhez. Isten ezt nagyon jól tudja, mert ismer minket. Ezért kell hálásaknak lennünk, hogy nekünk ajándékozta igéjét, amely a Szent Szellem ereje által behatol szívünkbe, és kijelenti Őt nekünk, ha hiszünk. „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell…” (Zsidók 11,6). Pál pedig azt mondja: „mert hitben járunk, nem látásban” (2Kor 5,7); azaz az ige által, amely hitünket táplálja, és nem jelek által, amelyekről érzékeink által szerzünk tudomást.
Nincs szükségünk sem látható és érzékelhető jelekre, sem hallható hangokra. Mert ezek csak újra meg újra tulajdon alkalmatlanságunkat bizonyítanák - ahogy ez Izráelnél is történt. Vagy azt hisszük jobbak vagyunk, mint Izráel? Vagy azt hisszük, hogy Isten fölöslegesen állította elénk Izráel szomorú példáját? Remélhetőleg nem: Hát nem vezetett el bennünket Isten végtelen kegyelméből a csodálatos üdvösségbe? Imádjuk ezért Őt, az egyedül bölcs Istent!
