A hagyománnyal, a gyülekezeti szokásokkal csak az a gond, hogy egyszer csak azt veszi észre a gyülekezet (már akik észreveszik), hogy helyettesíti az igazi lelkiséget, olykor Istent magát is. Épp ezt vetette Jézus is a farizeusok szemére. Lehet, hogy valamikor ezek éltető szokások voltak. De nem azok alakították ki, akik az utóbbi években vagy akár évtizedekben kapcsolódtak a gyülekezethez, akár születéssel, akár megtéréssel, akár odaköltözéssel. Ők csupán átvették mások szokásait. Nekik ez nem éltető tett, csupán alkalmazkodásból gyakorolják, mert szeretnek bennünket. Bölcsek azok a vezetők, akik a hagyományokat meg merik mindig újítani, és fel merik velük kapcsolatban tenni a kérdést: Ezeket miért csináljuk, és miért így? Mi hasznunk van belőle? A többi hagyományőrző bizonyára nem bölcs. Akkor mi?
|
|
 Egy gyülekezetnek a szokása, nyelvhasználata, öltözete szentebb, mint a „világé". Mi alapján mondják vagy állítják egyesek? Vajon sok esetben „szent cselekedetet" a keresztyének nem tisztátalan szándékból tesznek? Vajon nem a szív állapotától, a szív tisztaságától, a szándék értékétől függ, hogy a tettünk szent-e? Miért kiáltanánk hát ki bármely szokást önmagában szentnek vagy világinak? Hát nem attól szent egy tett, hogy azt szent tette-e?
|
