1. nap, 2. nap, 3. nap, 4. nap, 5. nap, 6. nap, 7. nap,

Reggel már nem fürödtünk hanem amint pirkadt megreggeliztünk és továbbindultunk Athén felé. Reggel még megkerestük a híres Thermopülei csatára utaló nyomokat, de csak két emlékművet találtunk. Ezután Delphoiba vettük az irányt, ami szintén a hegyek között volt. Hatalmas magasságokon mentünk, a felhőben jártunk és olyan eldugott kis hegyi falvacskákat láttunk, hogy csoda. Volt olyan kis falu, hogy ha esetleg szembe jött volna egy másik autó nehezen fért volna el mellettünk. Igaz csodálkoztak is az emberek, hogy mit keres itt egy idegen rendszámú autó. Delphoiban található a híres ókori jósda, ahova az akkori világ minden részéből érkezket kiváncsiskodók. A műemlék jobb oldalán volt a színház és egyéb kellékek. Hatalmas szikla oldalába vájt építménnyek voltak ezek, ahol egy nagy kiterjedésű sportpálya is volt, ahol a játékokat szervezték. A sportpálya ülőalkalmatossága szinte tökéletes épségben megmaradt. Hatalmas fenyők meredeztek, némelyikük harminc méternél is magasabbnak látszott. A festői táj pedig úgy terül el a szem előtt, mint egy gazdagon megrakott asztal. Fantasztikusan szép környezet volt valaha, és még ma is sokat őriz hajdani szépségéből.





Ezután betértünk egy kis falucskába, ami szintén a sziklák peremére épült (hogy miért szeretnek a görögök ilyen veszélyes helyekre építeni?). Itt megálltunk egy boltba, ahol pénzt költhettünk, majd folytattuk utunkat. Athénig zökkenőmentes volt minden. A fiúk elhatározták, hogy megkeresik a magyar nagykövetséget. Mivel du. 4 és 5 óra körül érkeztünk Athénba nem nagyon volt valószínű, hogy találunk ott valakit. Athénban a közlekedés szörnyű volt. Nagyon sok autó, kis szűk utcákon, merészen közlekedő motorosokkal. Miután megtaláltuk a magyar nagykövettséget, újabb égető gond kezdett eluralkodni a gondolatainkon: a szállás megtalálása. Tudtuk, hogy itt Athénban szó sem lehet róla, hisz egy parkban csak nem üthetjük fel a sátrunkat, ezért újra a tengerpart felé vettük az utunkat. Közben elmentünk az olimpiára készülő egyik csarnok mellett, ami még elég félkész állapotában meredezett. A parton folytattuk tehát az utunkat, hátha találunk valami alkalmatos helyet.

Már majdnem kimentünk Athénból sőt talán már jócskán a szélét súroltuk, amikor úgy tűnt, nekünk, hogy zsákutcába torkollik utunk. Legalább is, a nagy kiterjedésű parkoló ezt sugallta. Aztán mégsem álltunk meg mert az út folytatódott tovább, és az autók jöttek mentek rajta azzal a különbséggel, hogy egy rácsos kapu nyitva volt és egy katona egy kis bódénál őrködött. Elég lassan és óvatosan, azért, hogy ha rossz helyen lennénk akkor esetleg vissza lehessen fordulni, igyekeztünk tovább, de a kis katona nem szólt egy szót sem csak mosolygott és integetett, hogy mehetünk tovább. Ez volt az utolsó mosolya aznap. A parton haladva nagyon szép volt a tenger, hatalmas katonai hajók várakoztak. A part mentén zöld erdő részek és még egy játszótér is volt. Nagyon jó hely lett volna sátorozni, és már néhányunk gondolkodott is a megálláson. Arra lettünk figyelmesek, hogy egy egy nagy épülettömb előtt matrózruhás férfiak álldogálnak, és kezdtük immár sejteni, hogy rossz helyen járunk. Elkezdtünk viccelődni, hogy „magyar balekok vagyunk, akik mindig belekeverednek olyan dolgokba, amit jobb lenne elkerülni." Gondoltuk, filmet is készíthetnénk erről a kalandos útról. Lassan közeledtünk egy másik rácsos kapuhoz, ahol már több matróz álldogált, de nem nagyon figyeltek ránk. Állítom, hogy ha mi akkor nem állunk meg és kérdezzük meg, hogy hol járunk tulajdonképpen, akkor észre sem veszik, hogy idegenek vagyunk. Megálltunk és így már nem menekülhettünk. A sofőrünk odament a portánál álldogáló katonákhoz és angolul megkérdezte, hogy hol vagyunk mi tulajdonképpen és, hogy nem vagyunk-e rossz helyen? A kiskatona elmondta, hogy mi a haditengerészet felségterületén jöttünk át, ahova csak engedéllyel lehet bejutni és átmenni. Sajnos most meg kell itt álljunk és ő majd hívja a főnökét, hogy mi legyen most velünk. JKis idő múlva múlva visszajött egy magasabb beosztású morcos tisztel, aki először felhívta a másik kapunál álldogáló katonát és jól leszidta, majd odajött, hogy megkérdezze kik vagyunk. Kínos percek kezdődtek. Elmondtuk, hogy magyar turisták vagyunk és csak azért vagyunk most itt, mert átengedtek ezen az úton. Szeretnénk tovább menni. A buszban már mindenki röhögött, viszont akadt olyan is aki, komolyan véve a helyzetet, izgult . De hát mit csinálhatnak velünk, nem tettünk semmi rosszat. Elkérte az útlevelünket, mindenkit a nevén szólított és ránk kiabált, hogy ne mosolyogjunk. Benézett a csomagtartóba, de minden a hegyén hátán volt, így nem sokat látott. Visszaadta az útleveleket, és intett, hogy mehetünk. Kissé úgy tűnt, hogy túljátsza a szerepét, de hát végül is a haditengerészetről van szó, hátha kémkedtünk…Na most már nem csak a katonaság tud rólunk, hanem a haditengerészet is. Már csak a légierő hiányzott a repertoárból. Még mielőtt elhajtottunk volna a tett helyszinéről még megkérdeztük az angolul beszélő kiskatonát, hogy tulajdonképpen mi az oka annak, hogy beengedtek minket minden ellenőrzés nélkül? Egyszerű volt a válasz: mert kék az autónk.

Miután kikerültünk valahogy a városból a parton leparkolva vacsorázni szerettünk volna. Mindenképpen egy tavernát akartunk keresni, hogy végre megkóstoljuk a híres görög vendégszeretetet, de amit találtunk nem felelt meg az EU követeléseknek, és a mienknek sem. Szavazás alapján eldöntöttük, hogy nem itt fogyasztjuk el a vacsoránkat. Még egy kis utazás után találtunk egy Goodys vendéglőt, ahol helyi specialitásokat is ehettünk. Rámutattunk a kívánt ételre és nemsokára már hozták is. Az elején egy kis félreértés azért volt, de végül is a tulajnak lett igaza. Ami nagyon tetszett az a tulaj lazasága. Olyan ötven körüli lehetett, ha nem több. Pólóban és egy kopott farmerban a kenyeret kézben hozva szinte belökve a kosárba, de kedvesen. Jót vacsoráztunk és elindultunk megkeresni éjszakai szállásunkat. Valahol olyan helyen kötöttünk ki aztán a tengerpart mentén, ahol nagyon elhagyatott volt a vidék, bekerített épületek, szögesdrótok s félő volt, hogy újra csak a tilosba tartunk. Még épp idejében fordultunk meg, hogy ne keveredjünk el valahova.

Újból útnak eredtünk most már az autópályára is befizettünk, így érkeztünk el Korinthusig, ott megnéztük a csatornát, ami így este is gyönyörű és félelmetes volt. Készítettünk néhány fotót és bementünk egy éjjel-nappaliba, ahol megkérdeztük, hogy van e a közelben valami Camping. A nő kedves volt és elmagyarázta, hogy merre induljunk, de mire el is tudunk indulni már el is felejtettük. Így hát ismét kalandra fel, le a partra csak lesz ott egy kis homokos rész, mint Szalonikiben. Meg is találtuk a partot, de itt is vita alakult ki, hogy hogyan is legyen az alvás. Volt, aki az autóban akart aludni, volt aki pedig sátorban. Mivel három házaspár volt közöttünk és egy single man, felvertük a három sátrat egy építkezés közelében.

1. nap, 2. nap, 3. nap, 4. nap, 5. nap, 6. nap, 7. nap,