Misszionárius közöttünk

Az elhívás


Dr. Tóth Piroska Nagylétán született 1935-ben. Hívő szülők gyermeke, öten vannak testvérek. Pannonhalmi bácsi merítette be. 14 éves kora óta két vágya volt: orvos szeretett volna lenni, és misszióba menni. Megtérése után sokat olvasott misszionárusokról. így nagy hatással volt rá Wredi Matild élete, aki Új- Guineában szolgált. Elhívásáról, a külmisszióban végzett szolgálatairól, és a jelenlegi gyülekezeti és egyéb tevékenységéről beszélgettünk.

Magdi: Beszélj nekünk az elhívásodról !

Piroska: Az 1956-os forradalmat édesanyámmal a szülőfalumban éltem meg. Ezekben a viszontagságos időkben már ott égett a szívemben a vágy, hogy misszióba menjek. 1956. november elején egy határozott hang azt mondta, hogy kelj fel és indulj. ekkor holmit összepakoltam, és elindultam Debrecenbe. Édesanyámnak nem mondtam semmit, hogy a családomat bajba ne sodorjam. Debrecenben újra hallottam a hangot, amely a továbbutazást sugallta. Budapesten ugyan ezt éreztem. Megvettem a jegyet Hegyeshalomig, és felszálltam a vonatra, annak ellenére, hogy azokban az időkben már csak helyi lakosok mehettek oda.

M: ez mikor történt?

P: 1956. november 4-én, 21 éves voltam akkor, Hegyeshalomhoz közeledve a kalauz végigment a vonaton, és értesítette az utasokat, hogy akik át akarnak menni a határon azok ugorjanak le, mikor a vonat lassítani fog. Én akkor úgy éreztem, hogy nem kell még leszállnom. Hegyeshalomra érkezett a vonat. Az állomáson az orosz és a magyar katonák mindenkit igazoltattak, a helyi lakosokat engedték át. Amikor én kerültem sorra, akkor sem az orosz sem a magyar nem nézte meg az igazolványomat, csak tovább taszított. Nem ismertem a helyet, csak mentem amerre gondoltam. Egy kereszteződéshez értem, ahol egy erő megragadott, és balra irányított. Későre járt az idő, sehol sem volt civil ember. Orosz és magyar katonai járművek járőröztek mindenhol. Elindultam arra, amerre az erő kényszerített. Hiába néztem körbe a katonákon kívűl senkit sem láttam. Ahogy mentem az utcán egyszer csak egy férfi csatlakozott hozzám. Mentünk tovább együtt. Orosz és magyar katonai ellenőrző pontokhoz értünk, de senki sem szólt hozzánk csak elmentünk mellettük. Keresztülvágtunk egy erdőn, és egy tengeriföldhöz értünk. ott a férfi azt mondta: „Látod azt a fényt? Ne félj csak menj a fény felé.” Ezután eltűnt.

M: Szerinted ki volt az a férfi? Egy angyal volt?

P: Igen, úgy hiszem. Az ismeretlen tanácsa szerint haladtam a koromsötétében. Egészen közel orosz és magyar kutyás járőrök hangját hallottam. A kutyák ennek ellenére nem jelezték ottlétemet. A távolban lövöldözést hallottam, határsértőkre tüzelhettek. Igyekeztem a fényre figyelni. Hirtelen Belezuhantam egy árokba. Ekkor eltűnt a fény a szemem elől. Amikor kikászálódtam az árokból sok apró kis fényt láttam meg. A katonák beszélgetése távolodott, így gondoltam, hogy az árok a határ volt. A kicsiny fénypontok egy állomás fényei voltak immár Ausztriában. Éjjeli fél kettő felé járt az idő. Ott egy vasutas magyarul tájékoztatott, hogy a perceken belül érkező vonatra szálljak fel, aminek a végállomásában buszok visznek egy gyűjtőtáborba. Így is történt. Ott magyar egyetemistákhoz csatlakoztam, akik azt tervezgették, hogy Amerikába mennek. Én éreztem, hogy nekem nem ez az utam. Imádkoztam, hogy az Úr mutassa meg, hogy merre menjek tovább. Németországba mentem ebben nyugodott meg a lelkem. Ott egy diákszállásra kerültem, néhány nap múlva pedig egy magánklinikára segédápolónőnek. Ott családtagként fogadtak és a sok munka mellett biztosították, hogy tanuljam a nyelvet. Hamarosan komoly feladatokat bíztak rám, így néhány hónap alatt a nőgyógyászati területen sok tapasztalattal lettem gazdagabb. 1957 áprilisában a tübingeni Orvosi Egyetemen kezdtem el tanulmányaimat. Később a hamburgi egyetemre mentem tovább, ahol misszionárius orvosokat képeztek, a trópusi betegségekre specializálva. Hamburgban egy három gyermekes baptista lelkipásztor családjába kerültem, ahol családtagként kezeltek. A mai napig is testvérüknek tekintenek a Wiske család gyermekei.

M: Hogyan kerültél a misszióba?

P: 1961-ben Londonba mentem egy évre angolt tanulni, ahol egy baptista lelkész misszionáriusoknak nyelvtanfolyamokat szervezett. Ezen felül az angol orvosi szaknyelvet és az angol egészségügyi rendszert is meg kellett ismernem.
1962-nem készen álltam arra, hogy elinduljak a külmisszióba.


Kovácsné Magdi, Baloghné Magdi


Tovább:

A külmisszióban

Napjainkban







Bemerítés Kamerunban