1. Az ébredés első akadálya az, hogy hiányzik belőlünk ennek az alvásnak a felismerése.

Van egy sereg ember, akivel nem lehet elismertetni, hogy alszik. Veri a mellét, hogy ő megtért, régóta gyülekezeti tag, hivatkozik keresztyén múltjára, elmúlt életének áldásaira, meg sok minden egyébre. Időz a régi áldások mellet és elfelejti, hogy a manna megbűzhödött. Elfeledte, hogy a szőlővesszőnek a szőlőtőkén kell maradni és naponként új életnedvet elfogadni s nem lehet megelégedni a tegnapi igetanulmányozás áldásaival, a tíz év előtti megtérés gyümölcseivel. Az Úr Jézus által naponta meg kell ragadtatnom, különben végem van, azonnal hullaszagúvá kezdek válni. Borzasztó könyvet olvastam egyszer, melyben valaki leírta, hogy a fronton egy nagy támadás légnyomásától érintve elájult és nem tudta mennyi idő telt el ébredéséig. Szorongások közt elkezdett mászni. Úgy látszott, hogy körülötte mindenki meghalt, vagy elmenekült. A sötét éjszakában azonban hangokat hallott és mikor jobban figyelt, akkor döbbent rá, hogy a négy órával azelőtt halálba került emberek oszlásának a zaja hangzik. Amint valaki kiesett Krisztusból, amint a vele való közösség megszakadt, kezdenek mutatkozni a hullafoltok. Ahhoz az asszonyhoz hasonlók ezek az emberek, akiről egyszer azt olvastam, hogy menekülés közben kétségbeesetten szorította magához pólyás gyermekét s nem vette észre, hogy nagy sietségében a gyermek kiesett s csak az üres pólyát szorongatta. Megvannak a külsőségek, a formák, de Jézus nincs sehol s nem akarjuk elismerni, hogy ébredésre van szükségünk. Semmire sincs szükségünk - mondjuk - pedig én vagyok a nyomorul, a nyavalyás, a szegény, a vak és a mezítelen. (Jel.3:17.) Ha Isten Szentlelke meg akarja kezdeni az ébredést munkáját, akkor kemény, gőgös, elbizakodott hívő szívek össze fognak törni és rájönnek, hogy egész keresztyénségük nem ér semmit: szemét! Isten szentlelke így kezdte bennem is az ébresztés szolgálatát. Elvezetett oda, hogy tökéletesen szemét minden, ami a hátam mögött van. Kivetni való, amiért kár volt élni. Kár volt rontanom a levegőt, kár volt beszélnek, kár volt ebben a világban járnom. S benned is ha elismered, hogy alszol, ledőlnek az ébredés akadályai. János evangéliuma 9:41-ben azt mondja az Ige: „Ha vakok volnátok nem lenne bűnötök, de azt mondjátok, hogy láttok: ezért a ti bűnötök megmarad.” Nagy keresztyén múlttal rendelkező testvérem, vajon mered-e alázatosan mondani, hogy nem látok? Bár állandóan ott zsongna a te szívedben is az egyik legkedvesebb ének, a „Nyája világ” sora: Csak egy lépést mutass!” Bár be tudnád vallani, hogy azt az egy lépést nem látod tisztán, azt is sokszor vakon és tétovázva teszed meg, nem tudod, mi jön utána. Azt az egy lépést úgy teszed meg, hogy nem mernéd határozottan mondani, hogy amit teszek jó, biztos igaz és helyes. Rettegve és félve, szorongva és nyugtalankodva mondod, hogy: irgalmas Isten ne hagyj engem eltévelyednem! - Az alvajáró jár fent az éjszakában meggondolatlanul. Tetőormokon, falperemeken, mélységek szélén, könnyelműen, és léhán. Aki ébren jár okkal jár, sokszor szív szorongatva és félelmek között és vigyázva, mert tudja, hogy itt csak Jézus tarthatja meg. Hogy meghomályosult bennünk az alvás tudata, azt a meghomályosult bűntudatnak köszönhetjük. Lukács 18-ban van megírva a farizeus és a vámszedő története. Mi a farizeust el szoktuk inteni egy kézlegyintéssel: milyen jó, hogy egyszer ott ültem a vámszedő imádságával! Csakhogy a vámszedők gyakran változnak át farizeusokká! A farizeusok öntudatával élnek: milyen jó, hogy nem vagyok olyan mint régen voltam, tökéletességre jutottam. Fiatal barátom keresett fel és a beszélgetés során eljutott oda, hogy „tetszik tudni én már nem is tudok vétkezni”. A harmadik keresztkérdésnél kiderült, hogy dehogy nem tud… Ugyan így, akik azt vallják, hogy: ”az én vámszedő múltam a hátam mögött van, azon már túl vagyok” azoknál meghomályosodott a bűntudat. Elfeledkeznek arról, hogy Isten színe előtt mindig csak bűnösként lehet megállni. - Gyermekkoromat tanyán töltöttem, ahol édesanyámnak mindig sok csirkéje volt. Jött a nyári vihar, a csirkéket az anyjuk nem tudta haza hozni, meg mi sem tudtuk összeszedni. A vihar után összeszedtük őket, amint dermedten feküdtek a tarlón. Bevittük a lakásba, lefektettük a tűzhely körül. Először elkezdték a lábukat nyújtogatni, aztán szárnyaikat mozgatták meg, de egyszerre azt vettük észre, hogy már az ablak felé repülnek. Nagyon kinyílt a szemük. Ilyen a hívő ember is sokszor. Elfeledkezik a megtérő bűnös szent reszketéséről és orcátlanul jár Isten előtt. Azt gondolja, hogy beérkezett ember, azt mutatja ez a járás-kelés, melyek a gyülekezetben tanúsít, az a robogás, mellyel itt is dönt, ott is ront, miközben azt gondolja, hogy felébredt ember. Ha azonban valaki megpiszkálja a keresztyénséget, kiderül, hogy felszínes dolog az egész. Nincs bűntudata. Pedig nem tudom elképzelni, hogy a tékozló fiú valaha is orcátlanul tudott volna odaülni atyjának asztalához s nem mindig azzal a tudattal, hogy kegyelemből eszem atyám kenyerét. Lehetséges, hogy valakinek feltámad a bűntudata, nyilvánvalóvá válik, hogy nem jól van úgy, ahogy van, valami hiányzik, valahol hiba van. Azt is látja, hogy változtatni kellene rajta, de nincs benne elég őszinteség, hogy elismerje, hogy elaludt. Úgy csinál, mint aki az összejövetelen elalszik és a szemem elé tartja a kezét, mintha imádkoznék. Nem meri őszintén vállalni, hogy én elaludtam, hogy meghidegült bennem az isteni szeretet. Nincsen nálam rendben a dolog. Nem mer őszintén odaállni a gyülekezet elé, hogy nincsenek rendben a dolgaim, a gyülekezeti tagok elé, hogy imádkozzanak értem. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne, mintha minden jó lenne s nem hiányoznék semmi. Beszél ezekről az Ige János 12:23-ban: sokan követték volna Jézust a főemberek közül, de féltek az emberektől, mert jobban szerették az emberek dicséretét, mintsem tetszését. Félnek az emberektől ma is: hogyan leplezném le én az én jó nevű keresztyénségemet, hogyan vallanám, hogy én alszom hiába olvasom a Bibliát, nem szól hozzám: hiába imádkozom csak betanult szavakat mondok, hogyan venné ki magát, ha odaállnék a gyülekezet elé, leesnék a padlóra?! Inkább szeretik az emberek dicséretét: milyen rendesen végzi a munkáját; hűséges testvér; ő nyitja a teremajtót; itt van amikor söprögetni kell; a legbuzgóbb az énekkarban, a kottákat is ő rakja rendben. S mikor őszintén ott állsz az Úr előtt, be kell vallanod, hogy: alszom én, csak nem merem őszintén megmondani.


Vissza

Tovább