Az ébredés akadályai


1. Az ifjú Sámuel pedig az Úr szolgája Volt Éli felügyelete alatt. Abban az Időben ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás.

2. Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már homályosodni kezdett, alig látott.

3. Az Isten mécsese még nem aludt el, és Sámuel ott feküdt az Úr templomában, ahol az Isten ládája volt.

(1 Sám. 3:1-3)


Ebben az Igében egymással szembetűnően ellentétes két tényt láttunk; mégpedig azt, hogy Éli elaludt (feküdt), az Úr szövétneke (mécsese) pedig még nem oltatott ki. Annak a bizonyítéka ez, hogy attól, hogy ég valahol a szövétnek, vagyis hogy Isten Igéje akadálytalanul, tisztán és szépen hirdettetik, attól még lehetséges, hogy a gyülekezet vezetőiben és tagjaiban egyetemlegesen alszik. Így volt ezen a helyen is. A szövétnek égett, a főpap pedig aludt és nem volt kijelentése az Úrnak az egész gyülekezet számára. Nem arról van szó, hogy nem voltak igehirdetési alkalmak, arról sem, hogy a gyülekezet tagjai nem jártak ezekre az alkalmakra, hanem arról, hogy Isten Szentlelke azt jelentette ki, hogy éghet a szövétnek, hirdettethetik az Ige s a gyülekezet attól egészen nyugodtan aludhat. Ha az újszövetségi részre lapozunk át, a Cselekedetek könyve 20. részének 8-9. verseire, azt olvassuk, hogy: „Elég sok lámpás volt abban a felső szobában, ahol együtt voltunk. Egy Eutikhosz nevű ifjú pedig, aki az ablakban ült, mély álomba merült, mivel Pál sokáig prédikált, és az álomtól elnehezülve leesett a harmadik emeletről, úgyhogy holtan szedték össze”az ifjút aztán Pálnak kellett életre hívnia. Sok helyen ég a szövétnek a felházban mégis ifjak és leányok, meg asszonyok és férfiak alusznak és buknak ki az égből az ablakon át, és jönni kell valakinek, aki őket a halálból feltámassza. Az égő szövétnek nem bizonyíték annak, hogy a gyülekezet él. A teológiai tisztánlátás nem bizonyítéka annak, hogy nem alusznak. Lehet, hogy vannak szövétnekek a házban, vannak prédikátorok, énekkarok, minden megy, mint a beolajozott gépezet, megtelnek a perselyek adományokkal, mindenki elvégzi azt, ami rá van róva, mégis, ha élő ember lép be a gyülekezetbe, arról szerez meggyőződést, hogy a gyülekezet alszik. A békesség ugyanis nem az élet és az ébrenlét jele. Az, hogy békesség van valahol, hogy a gyülekezet kapujára kiírják, hogy békesség; távolról sem jelenti azt, hogy Isten békessége uralkodik a gyülekezetben. Lehetséges, hogy a halál álma a halál béklyói telepedtek a gyülekezet tagjaira. Jeremiásnál is azt olvassuk: „Nyugodtan élt Moáb az ő seprejében és edényből edénybe nem öntötték és fogságba sem ment, azért maradt meg az íze rajta és nem változott el az ő szaga.” (Jer 48:11) Nem zavarta senki Moábot. Seprejében nagy békalencsés tónak a nyugalmával ült. Nem voltak harcok, nem merültek fel kérdések. És azt mondja Isten Lelke, hogy azért maradt meg az íze és nem távozott el a szaga. Mennyire megdohosodott, megbűzhödött a mi közösségünk, mennyire a régi illat van benne és nem Krisztusnak a mindig új és eleven, friss illata árad soraink között. Régi, megáporodott kegyesség vett rajtunk erőt, telepszik ránk, s akik idejönnek, azt mondják, hogy ez nekünk nem kell, erre nem vagyunk kíváncsiak. Árad ez még imádságainkból is. Betanult imaformulákat mondogatunk, egyiket a másik után. Egy gyülekezeti igehirdetés alkalmával kaptam rajta magam, hogy imádkozás közben elolvasom, kinek az emlékezetére tették az ott lévő emléktáblára a koszorút. Szívünknek semmi köze az imádsághoz, csak szánk darálja a mondanivalókat.


Tovább