Abban a szerencsében volt részem, hogy még találkozhattam itt Chicagóban Martin Luther Kinggel. 1966 januárjától szeptemberéig az õ közelében dolgozhattam a polgárjogi mozgalomban. King hangja elnémult. De álma megmarad, számomra legalábbis. A fényképe, a kézírása. A levéltárcámban még õrzök egy cédulát a soraival. Szükségem van ilyen hangokra, melyek megpróbálják összetartani a magánéletet és a politikát. King látomása az erõszakmentes ellenállásról, álma egy új világpolitikáról megerõsíti reményemet. Bizalmat önt belém, hogy mi is átültetünk majd valamit a politikai realitásba egy emberbarát világ e látomásából.

„Nézzétek, itt jön az álomlátó! Rajta, öljük meg", mondják a testvérek az Egyiptomba vezetõ úton, feldühödve József politikai látomásain (1Móz 37,19-20). „Behold, this dreamer cometh... let us slay him", 1968-ban, Atlantában ezt szándékozta ráíratni King sírjára is Coretta King, Jesse Jackson és Ralph Abernathy. Martin L. King, egy férfi, akinek volt álma, 1929. január 15-én született. Egy fekete Georgiából, aki a német reformátor iránti csodálatából „Martin Luthernek" nevezi magát. 39 évesen majd lelövi egy fehér bérgyilkos. Az ötvenes években az Egyesült Államokbeli Dél fekete polgárjogi mozgalmának élén látjuk. 1964 decemberében Oslóban átveszi a Béke Nobel-díjat. 1968-as haláláig fáradhatatlan elkötelezettje az ellenségek kibékülésének. Homo politicus, a szó mélyen demokratikus értelmében. Mi az ismertetõjegye e férfi politikai cselekvésének? „Szót emelni azokért, akiknek nincs hangjuk" — ez King politikai jelmondata.

Álomlátó férfi, akit kormány több mint hússzor vet börtönbe államkritikája miatt, s aki ezt nagy megtiszteltetésnek tartja; aki föllép a szegénység ellen saját országában, de föllép mások, a Harmadik világ kizsákmányolása ellen is. Az emberi jogok hõse? Amit senki sem tartott volna lehetségesnek, az történt meg a hatvanas évek kezdetén az Egyesült Államokban. A déli államokban hirtelen az utcára mentek az évszázadok óta megalázott feketék, emberi jogaikat követelték, nyilvánosan végigvonultak Selma, Albany és Birmingham utcáin, a rendõrség kutyái és gumibotjai között, az ellenszenv sorfala mentén. Számukra tavasz volt.

King születésének 60. évfordulóját az amerikai kongresszus és az elnök Amerika kiemelkedõ nemzeti ünnepeként ülte meg. Egy szó sem esett arról, hogy a Johnson érában maga az FBI volt az, amely az USA elsõ számú biztonsági kockázataként kezelte a fekete tanítót, 16 titkos lehallgatót helyezett el irodájában és magánlakásában, és végül, már 1964-ben, öngyilkosságba akarta kergetni õt.

Az amerikai külpolitika határozott ellenzõjének születésnapja mint nemzeti ünnep? Egy férfi, aki világosan föllépett az szociális állam kiépítéséért és az USA totális, õszinte lefegyverzéséért — õrá gondolt Bush elnök? Melyik Kingrõl van szó? King halott. 1955 és 1968 közötti korszaka már egy egész generációval van mögöttünk. Azok a problémák azonban, amelyekkel King szembesült, azóta mindenütt kiélezõdtek. A szegénységben tartott emberek, a katonai megsemmisítés készségének, a föld elpusztításának problémája.

Segíthet-e nekünk a humánusabb túlélésben Kingnek a társadalmi békétlenségek nyilvános terápiájához nyújtott modellje? Elérhet-e hozzánk is az õ életbe vetett bizalma? Honnan vette ez a férfi a bátorságot és az erõt? Hogyan bánt ez a fekete lelkész a rendszer túlhatalmától való félelemmel? A halálfélelemmel, a pótolhatóság félelmével? Hiszen teli lévén életszomjjal, nem tudjuk, hogyan érjük el, hogy bele tudjunk egyezni politikai kezdeményezéseink vereségébe, de életünk halandó voltába is, és olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk.

Alkotó módon bánni a vereségekkel, düh nélkül állni a sértéseket? Tudjuk, hogy félünk a gyengeségektõl, és ezért menekülésszerûen a látszólag erõsebbeknél keresünk fogódzót, és ajtót tárva az illúzióknak, az új felé törünk, folyton félve attól, hogy elveszítjük azt, aminek az élvezésére amúgy sem szakítunk idõt. A félelem attól, hogy észrevesszük belsõ gyengeségünket és külsõ tehetetlenségünket, és nem leszünk képesek többé elfojtani ezeket önmagunkban, vagy kivetíteni a gonosz külvilágra — mindez talán a mi nyugati ipari társadalmainkbeli férfi meg nem élt bensõségességének problémájával függ össze. Ha ez az érett bensõségesség nem csupán az élet közepe után léteznék, talán ritkábban merülne föl a legyõzetés félelme.

De honnan ered az a képesség, hogy kiengesztelõdjünk a belsõ feszültségekkel és a külsõ ellentétekkel, hogy elfogadjuk saját sebezhetõségünket, sõt igent mondjunk saját halálunkra? Honnan jön ez? Miért van az, hogy a halál felé tartó élet tehetetlenségét oly kevéssé vagyunk képesek megváltoztatni oly módon, hogy azt a halál tudata alapján élésre változtatnánk? Hogy a tehetetlenséget oly ritkán tudjuk erõvé változtatni? Az „el-az-ablaktól-félelem", az elnyújtott halál megtapasztalása az élet közepette, az alapvetõ pótolhatóság tapasztalata a legszemélyesebb kapcsolatokban is — hogyan bánunk mindezekkel? Ezekkel a kérdésekkel közelítek még egyszer a Martin Luther King nevû férfi életéhez.

A hatvanas évek elején ismeretlen fehérek bombát dobtak King lakásának verandájára, hogy az ismeretlen lelkészt családjával együtt kiirtsák. Sok felbõszült fekete tódult erre a verandára, és meglehetõsen robbanásveszélyes hangulat töltötte be a levegõt. Ekkor King kijött, és könyörgött a tömegnek, hogy mások erõszakára ne válaszoljon ugyanolyan erõszakkal. „Meg kell mutatnunk, hogy jogi követeléseinket nyomás nélkül, a többiekhez intézett meghívásként is el tudjuk érni. Nem a fehéreket akarjuk legyõzni, hanem a kiengesztelõdés, az igazságosság gyõzelmét akarjuk." Kingnek sikerült meggyõznie a fölháborodott embereket.

Ez az akció egy éjszaka alatt ismertté tette az egész országban. Akkoriban megkérdeztem magamtól: Honnan veszi ez az ember az erõt és a bátorságot? Nincs benne félelem. Úgy tûnik, énerõssége belülrõl fakad, hiszen a fekete polgárok ekkor még egyáltalán nem rendelkeztek külsõ politikai hatalommal. King tudta: a konfliktuspartner erõsebbnek megélt erõszakával csak akkor lehet abban a reményben szembeszállni, hogy az illetõ képes még tanulni — és így én is —, ha a konfrontáció közepette megvalósuló kooperáció révén ismét kapcsolatba kerülök vele. King választásában, hogy ebben a formában oldja meg a konfliktust, az volt a döntõ, hogy elõször is minden esetben el akarta kerülni a konfliktuspartner vereségét, megsebesítését, másodszor pedig arra törekedett, hogy a tehetetleneknek, a jogfosztottaknak, a gyengébb partnereknek megadja saját méltóságuk új érzését.

Hogyan történik meg az, hogy a gyengébb partner önbizalomra tesz szert egy konfliktusban? Hogyan gyõzheti le saját félelmét? King válasza: Úgy, hogy kezdeti dühét, a közvetlen, vak fölháborodást — a „természetes" elsõ reakciót — végül, egy második fázisban tudatosan legyõzi, maga mögött hagyván a bosszú érzelmeit. Tehát a másik erõszakának szuverénné váló átszenvedésérõl van szó.

Az effajta tudatos, „énerõs" elszenvedés egyfajta terapeutikus eszköz, hogy a másikat fölszabadítsuk a benne lévõ emberségre. S emögött az a hit áll, hogy minden emberben ott él az az igazság, amely ily módon felszabadítható.

Jézus passiója — Martin Luther King felõl nézve. Innen nézve új módon látszik a názáreti Jézus szenvedése is. Mindig azt tanultam, hogy az õ passiója egyfajta tûrés, a szenvedésben tanúsított erõ, valamiféle mazochizmus. Passzív módon kell megtennie. Most azonban azt látom Kingnél, hogy a passió is erõszakmentes cselekvés. „Mindazok, akik kardot ragadnak, kard által vesznek el", mondja Jézus, ez a fiatal férfi Péternek a Getszemáni kertben, amikor az kardot ránt (Mt 26,26). Felszólítás ez arra, hogy egyszerûen mondjon le az erõszakról. Jézus akkor maga is abban a helyzetben volt, mint egy chicagói fekete. Jogfosztott volt, halálfélelmet érzett. Tehát jöjjön az önvédelem? Akkor talán megmentené a saját életét, de ellenfele életét éppen hogy megsemmisítené. Empirikus belátást fogalmaz meg itt Jézus Péternek, nem pedig az érzületi etika követelményét, nem valami idealisztikus morált: Aki erõszakot alkalmaz másokkal szemben, akár önvédelemnek nevezett ultima ratioként is, az csak új erõszakot vált ki láncreakciószerûen, de kiengesztelõdést nem. Pedig a lényeg éppen az, hogy igénybe vegyük mindkét konfliktuspartner tanulási képességét. Ez azonban csak akkor történhet meg, ha az ember erõszak alkalmazása nélkül jár el.

Az ilyen lépés mindig végletesen kockázatos. Nincs garancia. Katasztrófával végzõdhet arra nézve, aki így jár el, Jézustól Kingig. De aki belebocsátkozik ebbe a kockázatba, az csak önmagát kockáztatja, és nem egy másik ember vérét. Ragaszkodik saját igazságához, még a halálban is.

Ez az a belsõ feszültség, amelybe belebonyolódik minden olyan nõ és férfi, aki másokkal létrejött konfliktusában nem azonos erõszakkal reagál. A félelem azonban, hogy szenvedés vár rám, vagy oda vezet, hogy „biztonsággal" védekezem, politikailag vagy a magánéletemben, jól felfegyverkezve, szükség esetén támadó, eleve elijesztõ erõalkalmazással (»megelõzõ csapás«), demonstrálva védekezési készségem megbízhatóságát — vagy pedig fordított módon szabadulok meg attól a félelmemtõl, hogy kifosztanak, megsebesítenek, hogy meg fogok halni: éppen azáltal, hogy teljesen elfogadom ezt a félelmet, igent mondok rá, belebocsátkozom, és aztán következésképpen már nem a külsõ fegyverzetre vagy fenyegetésre támaszkodom, hanem a konfliktuspartneremmel szembeni konfrontációban nyílt kooperációt kísérlek meg.

„Saját tapasztalatomból tudom, hogy Montgomeryben, amikor fegyvert tartottam a házban, sokkal jobban féltem", magyarázza King 1968-ban az elmúlás okozta szorongás, a halálfélelem és az erõszakra hajlás összefüggését. Majd így folytatja: „Amikor arra belátásra jutottam, hogy az erõszakmentes emberi érintkezés képviselõjeként nem lehet többé fegyverem, közvetlenül azzal a problémával kellett szembesülnöm, hogy meg fogok halni. Szembenéztem ezzel, s ettõl kezdve nem volt szükségem fegyverre, és csak ritkán féltem. Saját erõsségünk érzésének végsõ soron belülrõl kell jönnie."

Hõsies magatartás, amire csak aszkéták képesek, mi többiek nem? Önmagunk kifosztásának folyamatára gondolok ma, ahogyan azt a nagy misztikusok leírták. Szabaduljunk meg minden biztonságot ígérõ, másokat fenyegetõ eszköztõl. Mindenekelõtt szabaduljunk meg attól félelemtõl, hogy immár gyöngék lévén, meg fogunk szégyenülni, és hamarosan legyõznek minket.

Minden „az igazság megcselekvésén" múlik. De hiszen ez Mahatma Gandhi lefordítása volt az erõszakmentesség megcselekvésére. Annak az igazságnak a megcselekvésén múlik a dolog, amellyel a másik ember révén kapcsolatba kerülünk. S a lényeg az, hogy belegyökerezzem életem e legmélyebb rétegébe, saját legmélyebb énem megsemmmisíthetetlenségébe. Belegyökerezni a sebezhetetlenségbe, a legmélyebb rétegekbe, ahol rátalálok az élet tüzére, amely képessé tesz arra is, hogy (szellemi) ellenállást tanúsítsak azokkal szemben, akik el akarják venni az életemet.

Ilyen helyzetekben rendszerint pánikba esve próbálom gyengíteni az ellenfelet, s a pokolba kívánni õt, mivel még egyáltalán nem tanultam meg, hogy másképp dolgozzam föl azt a félelmemet, hogy meg fognak sebesíteni, ki fognak cserélni, meg fognak fosztani méltóságomtól.

Tudatosan sebezni, pontosan tudni, hogyan okozhatok fájdalmat a másiknak, narkózis nélkül operálni, célzatosan pusztítani, a másikat megsemmisíteni — ez a támadóöröm szabadul fel azokban az emberekben, akik sebzettnek érzik magukat. Duplán és háromszorosan meg akarnak fizetni a másiknak. És micsoda energia rejlik ebben az erõszakban! Pokoli tombolás. Nagyjából így hat az energiasûrítés levezetése, ha csak a szele fenyegeti is az embert annak, hogy kárt fognak okozni neki. Attól aki erõszakmentesen szeretne élni, a lehetetlen kívántatik, az elõbbi jelenség teljes ellentéte, a humánum, nevezetesen hogy egészen kiálljon valamiért, hogy a lehetõ legnagyobb játékteret biztosítsa a másik számára, hogy az a maga részérõl félelemmentes, értelmes döntést hozhasson.

Ugyanazokból a félelmekbõl induljunk ki? Nem a kiengesztelõdés közös érdekébõl? És nem is nagylelkû, elõrevivõ, a jobb felé húzó képességeinkbõl? Kooperáció a konfrontációban: ez a biztonsági partnerség modelljei is, ahogy Kingnél látom: it makes all the difference, teljesen megváltoztatja a dolgot, hogy szkeptikusan, kishitûen, csak ugyanazokból a félelmekbõl indulok-e ki, vagy pedig igénybe veszem az alkotói, kommunikatív lehetõségeket is, magamban is, a másikban is. Önmagam megõrzése az ellenség iránti bizalom révén, ez az õ programja. És megfordítva: Csak akkor tudjuk létrehozni a kiengesztelõdést, ha a másik olyannak tud „megálmodni" minket, amilyenek még nem vagyunk.

King vonakodása, hogy a másik emberrel „szemet szemért, fogat fogért" alapon viselkedjék — nem valami komisz, istenfélõ formája ez a mazochista alávetésnek? Ismét magam elõtt látom a fiatalos mosolyú fekete lelkészt. Hallom a déliek éneklõ hanghordozását, megjelennek elõttem a nagy menetelések, az 1966-os chicagói tárgyalások; nem volt-e mindez kísérlet arra, hogy intenzív kapcsolatba lépjen az ellenfelekkel; megnyerésük türelmes kísérlete, ahelyett hogy le akarta volna gyõzni õket? Önmagából kilépõ, a másikat megnyerni akaró, intelligens pacifizmussal találkozom itt, egy szorongásos, gyáva, polgári pacifizmus ellentétével. King jelszava: erõszak nélküli ellenállás (a rossznak), nem pedig elkerülési stratégiák. Végsõ soron védõbeszéd ez a politikai cselekvéshez történõ határozott visszatérés mellett, szemben a katonai cselekvéssel.

King hangja halott. A hõs eltávozott, dicsfénye megfakult. Hõs? David Garrow King-életrajza ízekre szedi a King fejét övezõ sugárkoszorút. Egy másik, mítosztalanított férfi lép elõ. Azt látjuk: King minden hónapból több mint három hetet van úton, elszakadva feleségétõl, Corettától és növekvõ gyermekeitõl. Életstílusát évrõl évre jobban jellemzi két szélsõség: egyrészt a szálloda-magány belülrõl, másrészt a mindenhatósági õrület kifelé, a tömeggyûléseken. Egy tipikus hetének programja: vasárnap két beszéd Chicagóban; hétfõn két elõadás a minnesotai egyetemen; vissza atlantai irodájába; este egyházközségi összejövetel; szerdától péntekig egész nap a polgárjogi mozgalom stábjával; szombaton este a beteg egyházközségi tagok meglátogatása; vasárnap reggel prédikáció, délben indulás a reptérre, irány New York, Connecticut és Tenessee. Coretta kívánságát, hogy önállóan vehessen részt a polgárjogi küzdelemben, King visszautasítja a konyha–gyerekek–templom sorompói közé. Az elnyomott mint elnyomó. Paternalista Kingnek az a kívánsága is, hogy Coretta hallgasson a nagy ügy kedvéért, és fogadja el számos nõkapcsolatát. „Ilyen triviális dolognak nincs helye a mi igényes kapcsolatunkban", halljuk Kingné vitéz kijelentését. Kinget viszont szemmel láthatóan bûntudat gyötörte.

És a depressziók. A nyilvánosság nyomása is kezdte õt szétszakítani. Beszédeinek szövegét egyre gyakrabban pofozzák ki a barátai, írják „irodalmi négerek". 1968 márciusában King közel áll az összeomláshoz. Elhagyja az az érzés, hogy mindenki támogatja õt. A „valamennyien és egyenként"-bõl „egyedül" lesz. A lázadásból magány. A Getszemáni élménye kezdõdik el Memphisben.

Martin Luther King — próféta, harcos, a férfi, akinek álma volt. És Martin Luther King — a paternalista, sebezhetõ, hatalmas és védtelen férfi. Áldozat, és nemcsak a végén. Az elkötelezett, politikai életforma áldozata?

Fordította: g.g.a. Forrás: Publik-Forum, 1991/18