Oldaltérkép | E-mail
 
 
Gyorslinkek
   
Szavazás
Miért nem fontos gyülekezeteinkben a misszió?
    Nem üdvösség kérdése
    Nem értettük meg Jézus parancsát
    Még soha nem csináltuk
    Lelkileg kiskorúak vagyunk
    Magunk körül forgolódunk
 
A merényletről
   
 
A merényletről bővebben


Amikor Martin Luther King, az amerikai négerek polgári jogainak erőszak nélküli érvényesítéséért küzdő fekete apostol, a Nobel-békedíj minden idők legfiatalabb kitüntetettje s a fekete Amerika nagy reményű vezére politikai gyilkosság áldozata lett, Amerika szerte rendkívül viharos eseményekre került sor.

Negyvenhat amerikai városban törtek ki súlyos zavargások. A tüntetők, akikhez a helyzettel visszaélő züllött elemek csatlakoztak, 547 házat gyújtottak fel, kirakatokat és boltok százait törték be és fosztották ki. Washington Hetedik és Tizennegyedik utcája füst borította csatatérre emlékeztetett. A Capitol lépcsőjén gépfegyverek jelentek meg, a fővárosba tizenkétezer katonát vezényeltek, Johnson elnök a nyugalom és rend megőrzésére szólította fel a lakosságot, és elhalasztotta a Hawaii-szigetekre tervezett repülőútját. Robert Kennedy szenátor repülőgépet bérelt, hogy King holttestét Memphisből Atlantába szállítsa, ahol a lelkész családja élt. Abban az utcában pedig, ahol Kinget meggyilkolták, a Nemzeti Gárda több ezer felfegyverzett tagja lépett szolgálatba.

A négerek lázongása már 1955. december 1-én elkezdődött. Ezen a napon tagadta meg Alabamában Rosa Park, hogy a városi autóbuszban átadja a helyét egy fehérnek. Mivel a sofőr felszólítására sem engedelmeskedett, bíróság elé állították, a fehér bíró tizennégy dollár pénzbírságra ítélte. King lelkész ezek után a montgomeryi baptista templom szószékéről a városi személyszállító eszközök bojkottjára hívta fel a fekete amerikaiakat. A négerek háromszáznyolcvanegy napig jártak gyalog munkába, de győztek. Martin Luther King lelkész a jogfosztott amerikaiak vezérévé vált, a feketék és fehérek közötti békés közeledés apostolává.

Városról városra utazott, gyűléseken szónokolt, éhségmenetet szervezett Washingtonba. 1968. április 4-én Memphisbe (Tennessee) érkezett törzskarával, és a Lorraíne-motelben szált meg. Este hat óra után kiment az erkélyre, s a korláton áthajolva az utcán álló Ben Branch énekessel beszélgetett. Éppen azt mondta neki, hogy az Uram, végy magadhoz… kezdetű éneket érzéssel énekelje. Ezek voltak King utolsó szavai. Nyomban ezután, 18:23-kor az esti szürkületben lövés dörrent.

King fölegyenesedett, a torkához kapott, majd a földre zuhant. Valaki törülközőért rohant a fürdőszobába, megpróbálták elállítani az erős vérzést. King sofőrje, aki mellette állt, később elmondta, hogy a lelkész meglepettnek látszott, és hihetetlenül lassan hanyatlott el. A közeli St. Joseph's Hospitalba szállították, de az orvosok már egy órával a merénylet után, hogy Martin Luther King halott. A támadó pontosan célzott, egyetlen lövéssel szertefoszlatta a fekete Amerika reményeit, és jelt adott az Egyesült Államokban élő négerek mindmáig legnagyobb felkelésére.

Mint már annyiszor, a törvény őrei ezúttal is siettek kijelenteni, hogy a merénylő egymaga cselekedett, a gyilkosság nem szervezett összeesküvés eredménye. Ramsey Clark igazságügy miniszter ilyen értelemben tett nyilatkozata azonban meglehetősen elhamarkodottnak bizonyult. A rendőrség ugyan elég kompromittáló tárgyat talált, a gyilkos a tetthelyen hagyta a puskát, a töltényhüvelyt, az utazótáskát és távcsövet, hátrahagyta ujjlenyomatát, sőt egész tenyerének lenyomatát, ő maga azonban eltűnt. S a helyzet az FBI nyomozóira nézve egyre kedvezőtlenebbül alakult.

Egyelőre csak néhány alapvető tényt sikerült megállapítaniuk. 1968. április 4-én kb. 15:15-kor a Lorraine-motellel szemben levő olcsó memphisi Rebel-panzióba egy jól öltözött fiatalember érkezett, John Willard néven iratkozott be, és szobát bérelt. Hat óra tájban, kezében puskával, bement a közös fürdőszobába. Bezárta maga mögött az ajtót, az ablakhoz állt, és figyelte a szemközti motelt. Amikor King lelkész megjelent az erkélyen, nyugodtan, pontosan célba vette, és megnyomta a ravaszt. Jól célzott.

A vendégek a lövést hallva összefutottak, a gyilkos azonban rájuk kiáltott, hogy tűnjenek el, a puskát még mindig a kezében tartotta, és kiszaladt az utcára. Útközben először a fegyverét dobta el a Canipe Amusements Company bejáratánál, majd a táskáját is, beugrott fehér Ford Mustangjába, és délkeleti irányban kihajtott a városból.

Sok ember látta, néhányan közülük személyleírást is adtak róla a rendőrségnek, s jelentették, hogy merre ment. A nyomozók mégis hamis nyomon indultak el. Mint később kiderült, az FBI minden hájjal megkent ügynökei egyenesen belerohantak a nekik állított csapdába. Ez a körülmény pedig kétségessé teszi Clark miniszter azon állítását, hogy nem kitervelt összeesküvésről volt szó. Alighogy követni kezdték a tettes nyomait, egy ismeretlen rádióamatőr belekiáltotta az éterbe, hogy készüléke véletlenül vette egy rádióadóval ellátott kék Plymouth vezetőjének ismételt hívását, hogy üldözőbe vett egy gyorsan haladó, a városból északi irányba tartó Ford Mustangot.

Az amatőr jelentését a 160. számú rendőrkocsi fogta, s átadta a hírt az FBI központjának, amely elrendelte a merénylő üldözését. Csakhogy a gyilkos éppen ellenkező irányba menekült. A félrevezető jelentés célja az volt, hogy a tettesnek egérutat biztosítson. A rendőrség elvesztette az első menetet. Később megállapították, hogy az üldözött Mustangról szóló jelentést nem mozgó autó, hanem rögzített állomás adta le, vagyis csalásnak estek áldozatul.

1968-ban a Ford Mustang volt a legkelendőbb amerikai kocsi, csak Memphisben legalább négyszáz, fehérszínű futott belőle. Nem volt tehát könnyű megtalálni az igazit. A rendőrség alighanem megtett minden tőle telhetőt, de a merénylő nyomára csak egy hét múlva bukkant rá. Atlantában, hétszáz kilométerre Memphistől az őrjárat egy fehér Ford Mustangol talált, az autót a tanúk vallomása szerint kb. tizenkét órával a merénylet után egy jól öltözött fiatalember hagyta a parkolóhelyen. A nyilvántartó iroda közölte, hogy ez az Alabama 1-38993 rendszámú fehér gépkocsi Eric Starvo Galt birminghami (Alabama), állás nélküli tengerész tulajdona.

Elmentek Birminghambe, és megállapították, hogy 1967. augusztus 26án egy bizonyos Galt csakugyan beköltözött az Economy Grill and Rooms legényszállás Highland Avenue 2608. számú épületébe. Az állás nélküli tengerész, aki ezt az egzotikus nevet viselte (később bevallotta, hogy két ismert detektívregényhős nevéből állította össze), nyilván nem szűkölködött anyagi javakban. Négy nap múlva megjelent William D. Paisley használt kocsikat árusító üzletében, kiválasztott egy egyéves, alig használt 1966-os Mustangol, beült a volán mögé, megkerülte a háztömböt, nem alkudozott, azt mondta, oké, a zsebébe nyúlt, és letett az asztalra kétezer dollárt készpénzben.

A rendőrség kihallgatta a tulajdonost, akinél Galt szobát bérelt, és megállapította, hogy a hetvenkét éves Peter Cherpes végezte bérlője intéznivalóit. Az állás nélküli tengerész aligha volt híjával a pénznek. Az Alabama állam területén érvényes hajtási engedélyért is Cherpest küldte, és ez alkalommal megemlítette, hogy louisianai jogosítványa már van. A közlekedési hivatalban bukkantak fel tehát először a keresett egyén adatai, Eric Starvo Galt, született 1931. július 21-én, 180 cm magas, kék szemű, 80 kg súlyú. Lehettek ezek hamis adatok is. Az FBI ugyanis egyidejűleg megállapította, hogy kartotékjában nincs ilyen nevű ember, s Louisianában sohasem adtak ki erre a névre szóló hajtási engedélyt.

Az a férfi, akit Eric Starvo Galtnek hívtak, vagy legalábbis annak adta ki magát, s a fehér Mustang tulajdonosa volt, 1967. október 7-én elhagyta a birminghami legényszállást, azt mondta Cherpesnek, Mobile kikötővárosba utazik, hogy valamelyik hajón munkát keressen, de ehelyett Kaliforniába ment. Az FBI adatai szerint ott beiratkozott a National Dance Studios tánciskolába, és február 12-éig látogatta is a tanfolyamot, amelyért 465 dollárt fizetett. De röviddel ezután egy újabb önművelő célzatú befektetést is megengedett magának. Los Angelesben bukkant fel, ahol látogatni kezdte az International School of Bartending nevű csaposiskolát, és 225 dollár tandíjat fizetett.

Gall, az ismeretlen tengerész tehát nemcsak felettébb gyanúsan, hanem teljesen érthetetlenül is viselkedett. Mexikót járja egy fehér Mustangon, aztán váratlanul New Orleansban bukkan fel. Miért ? Később, valószínűleg a Kennedy elnök elleni merénylet hátterében történtek hatására olyan nézetek láttak napvilágot, hogy éppen New Orleansban volt az összeesküvők vezérkarának székhelye, s állítólag ott fizettek ki a rasszisták a bérgyilkosnak ötezer dollárt. Ezt a feltevést azonban nem sikerült bebizonyítani.

Gall nem sokáig időzött New Orleansban. Már 1968. március 27-én visszatér Birminghambe, s egy fegyverkereskedésben, Harwey Lownmyer néven, jó minőségű Remington védjegyű ismétlőpuskát vásárol. A rendőrség az adatokat egyeztetve megállapította, hogy ez ugyanaz a gyilkos fegyver volt, amelyet John Willard menekülés közben elhajított.

Az FBI ügynökeinek a továbbiakban sikerült fényképet szerezniük az állítólagos Galt barmanról is, és elfogatóparancsot adtak ki ellene. Röviddel ezután bukkantak fel az első ellentmondások. Arra a megállapításra vezettek, hogy Eric Starvo Galt nem azonos a merénylet elkövetőjével. Mialatt az egyik Galt bizonyíthatóan Kaliforniában tartózkodott, ahol 1968. március 2-ig egy csapostanfolyam hallgatója volt, egy másik már egy nappal korábban megjelent az alabamai közlekedésrendészeti hivatalban, és hajtási igazolványa másolatának kiállítását kérte. A másolatot postára adta, és a Highland Avenue 1068. címre küldette, ahol már az elmúlt év októbere óta nem lakott. Mikor a rendőrség megpróbálta tisztázni ezt az ellentmondást, Cherpes, a háziúr kijelentette, hogy a lakók postáját mindig a hall bejáratánál szokta kitenni, és onnan ki-ki elveszi a magáét. Egy megfelelően tájékozott idegen azonban szintén megteheti ezt. De vajon valószínű-e, hogy egy leendő merénytő ilyen fölösleges bonyodalmakba keverje magát, és megkockáztassa, hogy gyanússá váljon csupán egy hamisan megadott cím miatt? Vagy a rendőrség nem tudott meg mindent? Esetleg mégis létezett egy másik Galt is? A címzett ugyanis megkapta az okmányt, és postautalványon befizette a másolat kiállításáért járó huszonöt centet.

A személycsere mellett szól Cherpes további vallomása is. Amikor megmutatták neki annak a bizonyos Galt barmannek a fényképét, a fejét rázta. Nem, ezt az embert sohasem látta. Charles Stephens, aki Memphisben, a Rebel-panzió előtt egyik szemtanúja volt a tettes menekülésének, szintén nem ismerte fel a fényképről a merénylőt. S így már csak egy kérdés marad hátra. Vajon nem járt-e a rendőrség egész idő alatt azon a hamis nyomon, amelyre az összeesküvők közvetlenül a merénylet után megtévesztő rádióüzenetükkel vezették?

A gyilkos a tetthelyen hagyta ujjlenyomatát, sőt egész tenyerének a lenyomatát. Mint ismeretes, az FBI-nak washingtoni modern épületében elektronikus memóriaegységgel ellátott ujjlenyomattár áll rendelkezésére, amely lehetővé teszi, hogy a gyanúsított kartotékját néhány percen belül kikeressék. A King gyilkosság esetében mégis teljes tizennégy napig tartott, mire az ujjlenyomat gazdájának kilétére fény derült. S bár a Szövetségi Nyomozó Hivatal sajtónyilatkozatában azzal mentegetőzött, hogy 53.000 nyilvántartott ujjlenyomatot kellett összehasonlítaniuk, azok számára, akik a lyukkártyával való munkát csak egy kicsit is ismerik, ez a magyarázat cseppet sem kielégítő. S ráadásul bebizonyosodott, hogy a Galt barmanhez vezető nyom hamis volt.

Azt a negyvenéves férfit, akitől az ujjlenyomatok származtak, James Earl Raynek hívták, és hivatásos bűnöző volt, legutóbb húszévi fegyházra ítélték. Ugyanakkor, amikor Ray bizonyíthatóan börtönbüntetését töltötte, Eric Starvo Galt első ízben 1964 decemberében, majd 1965 januárjában egy tánctanfolyamot látogatott. S mikor Ray rabtársainak megmutatták Galt barman fényképét, kiderült, hogy az nem Ray.

James Earl Raynek tehát fegyházban kellett volna lennie, de már régóta szabadlábon volt. Már 1967. április 23-án sikerült megszöknie a Missouri állambeli Jefferson City börtönéből egy pékműhely kocsiján. Igaz, romantikus mesének hangzik, hogy egy fegyencet az elektronikus riasztóberendezések és rejtett televíziós kamerák korában zsemlék közt szöktetnek meg a börtönből, de Raynek a szökés csakugyan sikerült. Az azonban már kevésbé valószínű, hogy ez segítőtársak nélkül történt, ellenkezőleg, nagyon is összeszokott cinkosoknak kellett őt segíteniük, s mindeni bizonnyal nem emberszeretetből. Vagy Ray tudott busásan fizetni, ami egy átlagon aluli, és mint még látni fogjuk, a szakmában kontár gengszter esetében erősen kétségbe vonható, vagy pedig azért csempészték ki, mert terveik voltak vele. Vajon nem gyilkossággal kellett-e fizetnie a kiszabadulásáért?

A kétbalkezes gengszter egy elpuskázott betörés miatt jutott a rács mögé. Mikor cinkostársával a tetthelyről elmenekült, nem csukta be jól a kocsi ajtaját, és a kanyarban kiesett az országútra, onnan vitte el összevissza törve a rendőrség. Húszévi fegyházra ítélték. Későbbi sikeres szökésekor egyetlen dollár sem volt a zsebében. Ki gondoskodott róla? Honnan volt pénze?

A rendőrség rekonstruálta a szökését követő tevékenységét. Először autóstoppal Chicagóba ment, s ott kisegítő pincérként helyezkedett el. Idegen néven, de nyilvánvalóan nem mint Eric Starvo Galt, a kanadai Torontóba került, és Latin-Amerikába készülődött. Átköltözött Montrealba, és munkát keresett valamelyik távoli kikötőbe induló hajón. Nem járt szerencsével. Röviddel azután a Quimet-tó partján egy szállodában dolgozik, mint pincér. Majd egy időre nyoma vész. Később beismeri, hogy csempészésből élt, és sok pénzt keresett. Nagy lábon élt Chicagóban. Aztán megveszi a fehér Mustangol, puskát szerez, és követi Kinget Memphisbe, hogy meggyilkolja. Miért? Talán bizony idealista a gengszter Ray, vagy fanatikus fajgyűlölő, aki a fegyházból való sikeres szökése után, a marihuána csempészéssel szerzett temérdek pénzzel a zsebében, vásárra viszi a bőrét egy néger vezető ellen elkövetett politikai merénylet kockáztatásával?

A merénylet után beugrott a készen álló autóba, eljutott vele Atlantáig, ott a Mustangol sorsára hagyta, és 1968. április 8-án a kanadai Torontóban bukkant fel. Ez bizonyítja, hogy a menekülése e1ő volt készítve, s elegendő pénzének is kellett lennie. Paul Bridgman, ahogy akkor hívták, s nyilván voltak erre a névre szóló hamis papírjai is, mindenütt gentlemanként lépett fel, akinek nem kell garasoskodnia. Végül, már május elején, bement egy torontói utazási irodába, és befizetett egy európai turistautazásra.

Május 6-án Londonban van, aztán tehetős amerikaiként Lisszabonban tölt el tíz napot, majd 17-én visszatér Londonba, de csak június 8-án, egy hónappal Európába érkezése után tartóztatja le a rendőrség a londoni repülőtéren. Éppen Brüsszelbe akart repülni. A Scotland Yard detektívjei lefülelték, mert hamis útlevéllel utazott. Ezúttal Ramon George Sneydnek hívták.

A New York Timesben nyilvánosságra hozott becslés szerint ez alatt a rövid idő alatt legalább tízezer dollárt költött el. Honnan vette? Ki szerzett számára többrendbeli hamisított okmánykészletet? Miből fizette meg? Nem a Martin Luther King meggyilkolásáért kapott jutalomból élt?

Később adódott bizonyos, legalábbis részben elhihető magyarázat. Mikor Ray már a londoni Wandsworth fegyház egyik jól őrzött felső emeletén hűsölt, s a jogászok azon marakodtak, kiadják-e az Egyesült Államoknak, vagy sem, a Scotland Yard ujjlenyomatok alapján megállapította, hogy a turista Ray Londonban június 4-én bankrablást követett el, és száz fontot zsákmányolt.

Az 1931-es kiadatási egyezmény szerint Nagy-Britannia nem volt köteles kiadni az Egyesült Államoknak politikai gyilkosságok tetteseit. A King lelkész ellen elkövetett merénylet, legalábbis következményeiben, politikai gyilkosság volt, az eset azonban egészen különleges, hiányoznak a hátterében meghúzódó összeesküvés bizonyítékai. Ray nem tartozott semmilyen fajvédő csoporthoz, sem King vallási ellenségeihez, s így végül mégis amerikai fogságba, majd a memphisi esküdtbíróság elé került, a világ nyilvánossága pedig kíváncsian várta, kinek a megbízásából gyilkolt.

Ám a nagy várakozást csalódás követte, beigazolódott a gyanú, hogy az amerikai igazságszolgáltatás nem független. A bíróság feltűnően sietős ítéletet hozott. Már a per harmadik napján, 1969. március 10-én, 99 évi fegyházra ítélte King gyilkosát, mert James Earl Ray, alias Eric Starvo Gall, alias Paul Bridgman, alias Ramon George Sneyd beismerte, hogy megölte King lelkészt, s ezzel megtakarította a bíróságnak a bizonyítékok előterjesztésének munkáját, megmentette a maga életét, és lehetetlenné tette, hogy a merénylet hátterét illetően bármi is napvilágra jusson. Canale államügyész, akit nyilván meghatott a gyilkos őszintesége, értékelte beismerését, és nem kívánt az esküdtektől halálos ítéletet. Percy Foreman védő, aki valamikor Oswald gyilkosát, Jack Rubyt védte, meg lehetett elégedve az eredménnyel.

Az elítélt azonban általános meglepetést szerzett. Mindjárt az ítéletet követő napon kihallgatást kért 4-es számú cellájának őre útján a nashwilli fegyház parancsnokától, és hivatalos tanúk előtt kijelentette, hogy visszavonja vallomását, mert annak megtételére kényszeríttették, új ügyvédet kíván, és keresetet nyújt be perújítás ügyében.

Azon kívül, hogy felmerült a tett indítóokának megválaszolatlan kérdése, és megmagyarázatlan maradt annak a tíz, esetleg tizenötezer dollárnak az eredete is, amely Ray rendelkezésére állt a fegyházból való szökésétől a londoni repülőtéren történt letartóztatásáig, újabb figyelemre méltó tények bukkantak fel, amelyek azt bizonyítják, hogy Ray nem a maga elhatározásából cselekedett. William Bradfort Huie, amerikai író, kapcsolatba lépett az elítélttel (Ray állítólag rábízta emlékiratainak börtönben írt fogalmazványát), s a tőle kapott értesülések alapján annak a véleményének adott kifejezést, hogy a gyilkos a merénylet hátterében meghúzódó ismeretlen egyénekkel állt összeköttetésben. Ezek egyike a titokzatos, szőke, New Orleansban élő latin-amerikai Raul volt. Montrealban találkozott Ray-el, Ray fegyházból való szökése után. Megegyeztek, hogy közösen fognak dolgozni, Ray először bizonyos dugáru átcsempészésére kapott tőle megbízást, majd 1967. augusztus 25-én Raul kétezer dollárt adott át neki, és Birminghambe küldte, hogy vegyen kocsit magának. Ray 1995 dollárt fizetett ki a Mustangért, s azután, alighanem a titokzatos Raul irányításával és az ő költségére, különböző utakat tett az Egyesült Államokban és Mexikóban.

A rendőrség felülvizsgálta az új tényeket, és megállapította, hogy Ray csakugyan járt Nuevo Laredóban (Texas), Puerto Vallattában, Acapulcóban (Mexikó) és New Orleansban. Az FBI ügynökei azt is kiderítették, hogy március 15-től Los Angelesben élt. Ott levelet kapott Raultól azzal a paranccsal, hogy huszonkettedikén menjen az alabamai Selmába, onnan pedig Birminghambe. Huszonkettedikén készültek megtartani a közeli Camdénben a nagy néger tömegtüntetést, amelyen King lelkésznek fel kellett volna szólalnia. A rendezők azonban a gyűlést lemondták, s így Ray április 3-án kénytelen volt Memphisbe menni, s ott másnap lelőtte Kinget. Ray ügyvédje kijelentette, hogy "a titokzatos Raulnak semmi köze sincs King lelkész megöléséhez". A szőke hajú latin-amerikait nem találták meg, helyesebben mondva, a közvélemény semmi közelebbit sem tudott meg róla.

Ray elitélése után a sajtóban különös hír jelent meg. Az FBI diszkrét nyomozást indított Martin Luther King meggyilkolásának eddig fel nem derített körülményei ügyében. Erre állítólag az elítéltnek Eastland szenátorhoz intézett levele adta az ösztönzést. Ray, mint beszélték, levelében célzást tett arra, hogy King lelkész meggyilkolását több személy készítette elő, egyikük a Lorraine-motel alkalmazottja, akitől ő értesüléseket kapott.

Ray első védője doktor Arthur Hanes, az alabamai Birmingham egykori polgármestere volt. Néhány nappal a per kitűzött kezdete előtt nézeteltérése támadt védencével, s Ray a texasi Percy Foremant választotta ügyvédjéül, aki saját állilása szerint gyilkossággal vádoltak ezreit védte már, de kliensei közül csak egyetlenegy végezte a villamosszékben. Foreman megvédte hírnevét, doktor Hanes azonban annak a véleményének adott kifejezést, hogy "a merényletet csakis hivatalos támogatást élvező szervezet követhette el". Bizonyos utólagosan megállapított tények igazolják ezt az állítást. Nem valószínű, hogy egy ember tettéről van szó, mint ahogy azt a bíróság kimondta, a gyilkos ugyanis bizonyos időpontokban, két példányban jelenik meg, két különböző helyen, de azonos néven, világos tehát, hogy egy szándékosan szerepeltetett hasonmás működött közre, hogy "elmossa a nyomokat".

A londoni Heathrow repülőtéren is két embert tartóztattak le 1968. június 8-án. Az egyiket már reggel 6:15-kor (a Scotland Yard jelentése szerint), a másikat 11:15-kor, mint a későbbi hivatalos verzió állítja. Mindkét gyanúsított, akik közül az egyik, bár kezében volt a Scotland Yardnak, nyomtalanul eltűnt, a Ramon George Sneyd felvett néven szerepel. Elfogatásuk pillanatáig két különböző életet élnek.

Kathreen Westwood, a Hitfield House panzió tulajdonosa, megerősítette, hogy május 16-tól 20-ig lakott nála egy Sneyd nevű nyugodt és csendes egyén, aki dél körül járt el hazulról, és éjféltájban tért haza. Mrs. Westwood Ray fényképe láttán nem volt biztos benne, hogy az "ő" Sneydjéről van e szó.

Anna Thomas, a Warwick Street 126. szám alatti Pax panzió tulajdonosnője egy egészen más Sneydet ismert. Az ő lakója nyugtalan, szórakozott, zavart volt, mintha titkolna valamit. Amikor május 5-én beköltözött, egy magas, szőke férfi kísérte, aki egy szót sem beszélt. Sneyd nagyon fáradtnak látszott, hóna alatt egy köteg újságot cipelt. Mrs. Thomas sohasem látta sötét napszemüveg nélkül. Távozása után injekciós fecskendőt talált a szobájában, amiből arra lehet következtetni, hogy narkomániás volt, Ray viszont bizonyíthatóan nem volt az.

Feltűnő, hogy sem a Scotland Yard, sem az FBI nem érdeklődött a szoba iránt, amelyben King állítólagos gyilkosa lakott, nem kutatták át, nem kerestek benne ujjlenyomatokat, és az injekciós fecskendőt is közömbösen fogadták.

Ezek szerint, de néhány további apróság szerint is joggal feltételezhetjük, hogy legalább az egyik Sneyd nem azonos Sneyd-Ray-el (de az is lehet, hogy egyik sem), hanem csak a gyilkos fedezésére szolgáló "szalmabáb". S ez a megállapítás igazolja azt a véleményt, hogy a gyilkosság gondosan előkészített összeesküvés eredménye volt, nem pedig egy magányos egyén esztelen akciója, ahogy azt Ramsey Clark, az USA igazságügy-minisztere és Hoover, az FBI igazgatója igyekezett elhitetni a világ közvéleményével. S így ennek a politikai gyilkosságnak a hátterében is feltűnik az FBI gaztetteinek elkenésére rendelt szervezet s a CIA kémszolgálati központ, mint az Egyesült Államok láthatatlan kormányának végrehajtó hatalma.

 
     
 
| Kezdőoldal | Kedvencek közé powered by