Ad fontes (A forráshoz)


6. És ti a mi követőinkké lettetek és az Úréi, befogadván az ígét sokféle szorongattatás között, Szent Lélek örömével;

7. Úgy hogy példaképekké lettetek Maczedóniában és Akhájában minden hívőre nézve.

8. Mert nemcsak Maczedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról valamit szólnunk.

9. Mert azok magok hirdetik felőlünk, milyen volt a mi hozzátok való menetelünk, és miként tértetek meg az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok

(I.Thessz 1:6-9.)


Ez az Újtestamentum legkorábban írt levele. 51-52 után, tehát Krisztus keresztrefeszítése után 20 évvel írta Pál. Hamarabb született, mint minden levél és korábban, mint bármelyik evangélium. Ezért rendkívül komolyak az ebbe a levélbe foglalt dolgok . Ha fogalmat akarunk alkotni az első gyülekezetről, olvassuk el ezt a levelet.

Hogy a mostani gyülekezet sorsa hogyan alakul, azt mi idősebbek már nemigen látjuk meg. Az az érzésem, egészen másképp alakul, mint ami volt. Az egyház csak akkor tud megújúlni (és ezt nem én találtam ki, a nagy reformátorok mondták: ad fontes), ha visszatalál a forráshoz. Tehát akkor lesz gyülekezet itt, ha az, aki utánam hirdeti majd az igét, gondosan tanulmányozza az ősgyülekezet életét és az ott talált alapokra építi ezt a kis gyülekezetet, ezt az eklézsiát tovább.

Most az újtestamentum első könyvét olvastam és ebből kiemelek négy gondolatot, ami véleményem szerint mindig kell, hogy éljen, élhessen ebben a gyülekezetben, különben nem lesz gyülekezet, nem lesz jövő.

Pál társaival elmegy ebbe a városba, nyílván először a zsidók zsinagógájába. Hová is menjen? Mindaddig, amíg onnan ki nem verik, mert látják, érzik, valami mást mond, mint ők. Azután a pogányoknak is prédikál, összesen háromszor. Nem többször, mert felszítják ellene a csőcseléket. Egy befolyásos, Jázon nevű ember vállal kezességet értük. Megy tovább, továbbmenve is szívén viseli - élete végéig- a thesszalonikai gyülekezet sorsát. Ezt a levelet Korintusból írja. Visszaküldi egyik munkatársát, hogy bátorítsa a gyülekezetet, amelyet ő alapított, ahol három igehirdetésére komoly megtérések történtek, ahol három evangélizációjára megalakult egy gyülekezet.

Mit is dicsér meg Pál legelső levelében a néhány hetes vagy hónapos gyülekezetnek? Pál úgy rakta le az alapokat, hogy Thesszalonikában (ma Szaloniki) ma is vannak keresztyén templomok és dicsőitik a Krisztust, mert egyszer ott Pál megjelent és Pálban a Krisztus. Mi az a négy dolog, amit kiemel, amiért megdícséri őket?


1. Befogadtátok az igét

Nyílván nem a prédikációt, hanem az Igét. Az Igében a Logost, a testté lett Igét, Jézus Krisztust. Nem azzal mentek haza a thesszalonikaiak: itt járt egy zsidó rabbi és jól prédikált. Vagy: különös, de jó dolgokat mondott. Hanem valami történt. HA van valami, amiért imádkozom az az, hogy itt legalább egy-két szívben minden összejövetelünk alatt valami történjék. Valakiben valami. Hogy ez a dünamisz, az a különös erő (mert valami több volt ott, mint egymáshoz fűzött szavak halmaza), ami kisugárzott Pálból, ami 2000 esztendő után is sugárzik, hasson ma is! Ma is vannak, akik csak hallgatják, amit mondok. Vannak, akik nem is hallják, mert talán arra gondolnak: elzárták-e a gázcsapot otthon? De hiszem, hogy mindig akad egy-két ember, akiben túl azon, ami tőlem telik, valami történik és attól lesz krisztusi ember. Pál ezt egyszer így fejezi ki: Új teremtés. Valami termelődik. Tehát addig lesz itt gyülekezet és addig lesz a világon gyülekezet, amig lesznek néhányan - hangsúlyozom, sose sokan -, akik befogadják az Igét és történik bennük valami.


2. Úgy fogadják be az Igét, ahogy Pál mondja: tőletek zendült ki...

Szentségesen szent fertőző gyülekezet volt a thesszalonikai. Zengett a szívük. Kizendül innen az ige? kizendül tőlünk? Valaha kizendül-e valaki felé csak néhány mondattal is az, ami itt bezendült a szívedbe? Mert ha ez kizendült, talán nem is szavakkal (olykor jobb ha tettel) - akkor több történt itt, mint prédikáció. Ha hazamentek és az utca sarkán hirtelen eléd bukkannék és ezt kérdezném: Danikám, Sanyikám, Ildikém, miről prédikáltam? Lehet, hogy ezt mondanád: igen ellene volt a bűnnek?! Ha kizendülne az, amit, Akit beveszünk, ebből él a gyülekezet. Összesen háromszor hirdette az Igét Pál és 2000 év óta onnan ma is zendül valami...

Jaj volna ennek a gyülekezetnek, ha csak ketten, hárman volnánk itt lelkipásztorok. Már régen nem volna itt gyülekezet, ha nem volnának önkéntes munkatársak akkor nem is tudnám, hogy mi, egyre idősödő bojtárjai a Pásztornak mit csinálnánk? Ha nem zengene a szívetek attól, ami itt kizendül, olykor-olykor, amikor Isten Lelke fúj és akarja.

Mi teszi tehát a gyülekezetet gyülekezetté? Az, hogy Krisztust az igében befogadják és a Krisztus kizendül. Az első 20 esztendőben így történt és ez történik ma is, ahol engedik, hogy történjen. Ahol nem történik ott csigaháj ma már egy-egy gyülekezet. Nemrég egy fiatal lelkészt egy messzi kis faluból megzavarodva vittek el a mentők, mert 11 vasárnap egymás után senki sem jelent meg templomában. a 12. vasárnap de. 10-től este 7-ig húzta a harangot. Mentők vitték el a harangkötél alól. Pedig a harang zengett. Nem elég. Nemcsak a harangnak kell zengenie, hanem a sziveteknek is. Engem is elvihetnek a mentők, ha csak az én hangom zeng és a ti szívetek nem zengi tovább a hirdetett, bevett igét.


3. Elfordultak a bálványoktól

Hiszen azelőtt ők pogányok voltak. Ki Zeuszt, Ki Hermészt, ki ezt, ki azt imádta. Elfordultak tőlük. Erre nyugodtan mondhatjuk: mi már nem vagyunk bálványimádók.

Ha szobrász volnék, a modern bálványimádó szobrát úgy faragnám ki, hogy ugyanaz az ember leborulva imádja önmagát. Egy álló és egy leboruló egyforma embert faragnék. Mert ma is imádjuk a bálványt és a legveszélyesebb bálvány magamnak én vagyok. Az Én becsületem, az Én szavam, az Én akaratom, az Én eszem, az Én találmányom. A nagy Én. Oda lehetne írni ez alá a szobor alá: Én imádom az Ént. Ez a ma bálványa. A pénz, a hatalom és a szex.

Tulajdonképpen mi is a megtérés? Amikor az én-központú ember kibillen saját énjéből és "excentrikussá" válik, ex centrum kikerül énje a középpontból és oda Valaki más kerül be. De "én" nélkül nem lehet élni, mert akkor bekerülünk a sárga házba - mondaná egy pszichológus. De odaszentelt én-nel másképpen lehet élni. Amikor már nem magam előtt térdelek, nem magamat imádom. Súlyosabb lelki betegség előjele lehet, amikor valaki szüntelen magát sajnálja. A legritkább esetben sikerül kisegíteni önsajnálatából. Mondhatunk neki akármit, csak önmagáról beszél, már visszafejlődött a füle, csak szája van, önmaga körül pörög, mint a búgócsiga, mig el-, ki nem borul.

Amikor valaki befogadja az evangéliumot és kizendíti, már nem az énje zendül ki, hanem a befogadott Krisztus, énje centrumából. A thesszalonikaibeliek amikor macedóniában jöttek-mentek (mert többnyire kereskedő emberek voltak), nemcsak magukról és áraikról beszéltek és nemcsak a szövet áráról, nemcsak a bíbórkagyló árfolyamáról, hanem amig lemérték pl. a vég vásznat, kizendült az Ige. Míg eladták a bíbórkagylót - mert nagy bíbórkagyló központ volt Thesszalonika - addig Krisztus is kizendült, kizengett a szívükből. Elfordultak ők a bálványoktól, de magukból, maguktol is elfordultak.

Enélkül nincs keresztyénség. Legalább egyszer-egyszer le kell tudnunk venn magunkról a tekintetünket és észrevenni a másik embert. Ha észrevesszük az ma, a 20. században már igehirdetés is szinte. Ha észrevesszük és csak annyit kérdezünk: hogy vagy? Az már igehirdetés kezdete lehet.


4. Szolgáltak

Tehát: 1. befogadtátok az igét, 2. tőletek zendült ki, 3. elfordultatok a bálványoktól és 4. szolgáltatok. Ha volt valaki aki a legtőbb kárt okozta a keresztyénségnek, akkor az Nagy Konstantin császár volt, aki államvallássá tette azt. Attól kezdve az egyház uralkodó egyházá lett addig, amig Isten meg nem könyörült rajtunk és a kardot a hatalommal együtt ki nem ütötte a kezünkböl.

Ha valaki eltéved egy erdőben, a legjobb, ha visszafordul és megkeresi azt a helyet, ahol eltévedt és onnan keresi újra a jelzéseket, hogy célba érjen. Nekünk is - a mai világban kölönösen - kötelességünk keresni a forrást.

Semper reformari debet = szüntelen szükséges, hogy reformáltassék. A reformációnak nincs befejezése. Ebben a négyben feltétlenül, ami a thesszalonikai gyülekezetet gyülekezetté tette: befogadták az Igét, úgy fogadták be, hogy az kizendült , nemcsak gyülekezeti tagok voltak, hanem zengő szívek - elfordultak a bálványoktól és Jézus felé fordultak egész lényükkel. Végül szolgáló gyülekezet voltak.

Ez az egyetlen fegyverünk a jövőre nézve: elszolgálni az életünket. Ez több mint vallás, ez életforma. Kiderül, hogy Jézus életformát hozott és nem vallásalapító. A szolgáló élet életformáját hozta.

Ha van jövendője ennek a gyülekezetnek, innen kell újra és újra elindulnia, és ha eltéved, ide kell újra és újra visszaérkeznie. Köszönjük meg Istennek ezt a figyelmeztetést.