Oldaltérkép | E-mail
 
 
Gyorslinkek
   
Szavazás
Miért nem fontos gyülekezeteinkben a misszió?
    Nem üdvösség kérdése
    Nem értettük meg Jézus parancsát
    Még soha nem csináltuk
    Lelkileg kiskorúak vagyunk
    Magunk körül forgolódunk
 
Dr. Haraszti Sándor versei és versfordításai
   
 


A verseket a baptista ifjúság számára, Dr. Somogyi Barnabás által összeállított Szavalókönyvből vettük.



Tavasz

Tegnap még fagyos tél volt, s a természet álmodott…
Magáról mit se tudva szent titkot láthatott.

Sejtelmes égi szózat hangzott a légen át:
Oh halljátok, ti bölcsek hát lássátok csodáit!

Szemfedő szertefoszlott, hideg fagy engedett,
És életre kelt mindaz, mi volt megdermedett.

Az élet nedve újra megindul, körbejár
Halálnak dermedt csöndje hangos örömre vál’.

Madárka énekelve csicseregve zengi azt:
Vége a télnek újra, üdvözlünk szép tavasz!

Üdvözlünk mi is téged, csodák csodája, te:
Halálnak mezsgyéjén az életnek ünnepe!

- De nem csak annyit mondasz, hogy kikelet,
Nem csak a természetnek jelentesz életet.

Mit földi emberésznek fölfogni nem lehet:
Hoztál, tavasz minekünk olyan nagy ünnepet.

Mit érne fény és pompa, virág és madársereg,
Ha annyi szép között csak a lélek halna meg?!

De győzött ím az élet, nincs rém több, mely riaszt!
A feltámadott Krisztus nyújtja e szent vigaszt.

Legyél hát üdvözölve, tavasz, te nagy csoda:
Halálnak éjjelén az életnek záloga!





Kirándulási ének

Boldog szívvel, vidáman,
örvendezve járok.
Jertek ti is utánam;
jertek fiúk, lányok!

Zöld mezőn és réteken
szaladgálva játszunk.
Kismadárka énekel,
mi meg körbe járunk.

Nem csinálunk gondokat,
örülünk a szépnek.
Legyen minden gondolat
dicsőítő ének.

Fű, fa, virág, kismadár
a Teremtőt áldja.
Levegőég és határ
nagy nevét imádja.

Zengjük mi is nosza hát
dicsőségét látva:
,,Te adtad e nagy csodát:
Jó Atyánk, légy áldva!"





Búcsú (menyegzőre)

Szeretnék mindent-mindent elfeledni,
ami csak bánat, ezen a napon.
Örök időkre szeretném eltenni,
amit a lélek vidám dalba fon.

És lenne bár végtelen időnek
ezernyi színe: délibáböröm,
szeretnék mégis mindent összeszedni
és énekelni: győzve, feltörőn.

És énekelni, hogy oly szép az élet,
diadallal zengni új tavaszt,
s pengetni szívem titkos húrján egy dalt,
melyet az öröm gyönyöre fakaszt.

Szeretnék annyi minden szépet tenni,
amit felejteni többé nem lehet.
Szeretnék én is olyan boldog lenni,
mint amilyennek látom két szemed.

...De mégis, mintha gyöngyöt látnék benne,
melyben a múltnak emléke zokog...
Oh mondd, e gyöngynek csillogó tükrében
az fénylik-e most, amit gondolok?

Az új időknek titka rezzen benne,
vagy múlt időknek szent emlékjele?
Felsír benne egy boldog kisgyermek
szent-ártatlan életreggele?

És látni veled, ami többé vissza
nem jön soha, soha, sohasem?
És fáj a lelked fájó boldogságban;
milyen jó lenne... mégis, így legyen...

És elindulsz egy új életnek útján,
mely rejt magában nagy, szent titkokat,
és várva-várod, hogy valóra válik,
miért epedtél, minden gondolat.

Azonban néha rádcáfol az élet,
mely elvakultan senkit sem szeret.
Jusson eszedbe, ne feledd ilyenkor,
hogy nem igaz, hogy minden elveszett.

A vígasztalás kútfejét ne vesd meg
legyen előtted szent minden szava.
S imádkozd el a búsak imádságát,
ha megfáradtál nappal, éjtszaka.

...Én úgy szeretném, hogyha boldog lennél...
Én nem ezt akartam mondani neked.
Egy Új életnek minden öröméről
szerettem volna zengni éneket.

Bocsáss meg érte, hogy úgy fáj a válás,
hogy jövendőlök könnyes éveket.
Útunk elválik, oh próbálj haladni,
Isten kezébe téve két kezed.





Bűnvallás (51. Zsoltár)

Vétkeztem ellened gondolatban, tettben…
Mégis a te Lelked nem hagyott el engem!

El-elfelejtkeztem szent akaratodról,
Sötét éjjeleken őrző két karodról.

Megszomorítottam jóságos szívedet,
Megtagadtam gyáván szentséges nevedet.

Gondtalan ott ültem csúfolók székében,
Én is elvegyültem azok beszédében.

Bizonyságot Rólad tenni nem is mertem,
Mert képmutatónak kellett volna lennem.

- Mert, hogy is beszéljem halálod azoknak,
Akik életemben, s hitemben csalódtak.

Vétkeztem ellened viselkedésemben,
Nagy szeretetedet meg nem érdemeltem.

A jóra is bennem meg volt az akarat,
De ha kellett tennem csak jószándék maradt.

- Bár meg is érdemlem sújtó ostorodat,
Mégis arra kérem irgalmas arcodat:

Ne hagyjon el, kérlek, a Te Lelked mégse,
Ellenségeimnek kárörvendésére.

Bűnömet megvallom mind, kivétel nélkül,
Mert lenne-e vajon bocsánat e nélkül.

Töredelmes szívem áldozom Tenéked,
Bűnbánólag, híven égni fog ez Érted.

Tudom, hogy Te mégis szeretni fogsz engem
Fogadd el hát így is, fogadd el a lelkem!





Uram, csak egy vagyok a sok között...

Uram, csak egy vagyok a sok között,
Ki bár rongyos ruhába öltözött:
Vendégeid sorába híva lenni,
Királyi mennyegzőre menni,
Szegényen bár, de úgy szeretne...
Uram, talán ha meglehetne!

Rongyos ruhámra félve hogyha még
Tekintni olykor elfelejtenék,
Azért előttem mégis ott lebeg
Aranytermed, s a szívem úgy remeg.
Aranytermed s az én ruhám, és
Ajkamra félve jön könyörgés:

Nem az első helyre ülnék, Uram,
A meghívottak mögött boldogan
Húzódnék félre-félre, messzire,
A díszes asztalnak legvégire;
Szívem mélyén azért repesve,
Uram, talán úgy meglehetne!

Nem kellenének díszes ételek,
Nem tennék úgy, mint az emberek,
Akik jólétbe jutnak. Erre már
Kívánságuk felhők közt egyre jár.
Ily ember morzsát is ehetne;
Uram, talán ha meglehetne!

Hizsen tudom, sok minden útban áll,
Azért szívem mégis remélve vár;
Kegyelmednek sugára végre tán
Dicsőn csillogva irányul reám...
Boldoggá engem ez tehetne,
Uram, oh bárcsak így lehetne!





Ha mély fájdalom gondja nyom... (Németből)

Ha mély fájdalom gondja nyom,
ne csüggedj el, szívem;
célja van ennek, jól tudom,
könnyíts hát terheden!

Nem érted olykor Istened
csodás vezérletét?
Engedd csak fogni kezedet,
Ő tudja, mit, - miért.

A szenvedés majd üdvre vál,
Istennél így van ez.
Lelkem, hát csendben erre várj,
s remélj, a menny tied!

Oh boldog óra, nagy öröm:
Siralmam véget ér!
A pálma int már ödafönn,
s csendben közelg felém!





Kicsoda volt Ő?

Amerre járt, áldották százak a fájdalmaknak emberét.
Nyomor betegség orvosának hirdették, járván szerteszét.
Az Úrnak Lelke áthatotta, erő volt minden tettiben.
Beteg felé, ha kinyujtotta karját, meggyógyult sebtiben.
Vakok hozsannát zengtek róla, bénák táncolva jártanak.
Titkos vágyak váltak valóra és megnyílt sok náma ajak.

És nem volt mégse alkonyatkor fejét hova lehajtania;
S fáradtan kellett virradatkor újból s újból gyógyítania.
És mégis fáradt... Lankadatlan haladt, hirdetvén szerteszét:
"Ember, békülj meg óh, Uraddal s háláld meg áldását, kegyét."

Ki volt, nem tudta mégse senki, bár titka nem volt nékie.
Létét sejté csupán mindenki: prófétának kell lennie.
Illést vélték felfedni benne kik nem voltak teljes vakok...
Talán újabb próféta lenne? János támadt fel... - vélte sok.
Tanítványi sem ismerték fel, ki volna drága Mesterük!
De valamennyi - Mesterével - érzé, hogy Isten van velük.
Történt azonban, jó időre, midőn úton valának éppen;
beszédközt haladván előre, a Mester szólott ím eképpen:
"Vajon kinek mondanakengem itt is, ott is az emberek?
Tudjátok-e, miért kell járnom-kelnem, gyógyítván sok-sok beteget?"

Nem tudják, mit szólhatnának a Mester kedves gyermeki
Hiszen százfélét mondhatnának ők errenézve,
Ámde ki tudná valóban eltalálni, ki légyen Ő, ki oly csodás:
Szilárd, nem ingatja meg bármi, majd fölfoghatatlan változás.

De nem tanácskozik a testtel Simon, ki Jónának a fia:
"Uram, mi tudjuk, Te vagy testben az Isten ama Krisztusa!
Megismertük mi és elhittük: nem vagy Te más, mint testi lény!
Igérjük, e hírt szertevisszük: Isten vagy Te, ki testben él!
Boldog az óra, melyben néked e vallomást tehettem én.
Uram, amit átéltem véled, legcsodásabb ez esemény!"

"Boldog vagy, Péter, mert a Lélek mondta ezt meg és nem a vér!
Az Isten Lelke van tevéled. Jóna fia, szikla legyél!
Péter leszel és a nevedben lesz benne szilárd jellemed.
Erőt nem vesz majd a pokol sem rajtad, mert Isten van veled!





Ez ember Isten fia volt (Nagypéntekre)

A munka kész, a megváltásnak csodája elvégeztetett...
A Megváltó az átokfáján nagy kínok közt kiszenvedett.
A gúnyolódók ajka néma, szemük merőn rámered.
Előbb még büszkén gúnyolódtak most rémtől gyötört emberek!

A nap eltűnik fájdalmában, a föld remeg és zeng az ég.
S a marcona s érzéketlen katona szíve feldobog:


Az Isten fia volt ez ember! - Ennél többet nem mondhatok.

- Az Isten fia volt ez ember! Száll messze, időn s téren át;
Az Isten fia volt ez ember, ki viselt töviskoronát.
Az Isten fia volt ez ember! - kiáltja tenger és szelek, -
Ki parancsolt a tengereknek, s az orkán néki engedett.
Az Isten fia volt ez ember, - kiáltják százan, ezeren, -
Ki engemet is meggyógyított, mikor feküdtem betegen.
Az Isten fia volt ez ember, ki az életnek ura volt
És feltámadván a halálból, legyőzött Sátánt és pokolt.
Az Isten Fia volt ez ember, ki neked, bűnös, megbocsát,
Oh, jöjj, s borulj a keresztfához és ingyen örök üdvöt ád!





 
     
 
| Kezdőoldal | Kedvencek közé powered by